Orbán Viktor első nagy menekülését 2006. október 23-án láthattuk, amikor a főváros szívében, az Astoriánál magára hagyta az általa odahívott tömeget, és átadta őket a „kardlapozó” karhatalomnak. Hős lehetett volna, ha marad, de ő inkább kíséretével (kivéve Révész Máriusz) a biztonságos Budára hajtatott. Nagy meneküléseknek – ennél jóval tervezettebbeknek – sokszor lehetett tanúja a történelem, akadt uralkodó, aki az életét mentve futamodott meg például a pestis elől, más hatalmi taktikából látta jobbnak kiszállni egy időre, megint mások azt nem akarták hivatalukban (és hazájukban) megvárni, hogy az igazságszolgáltatás mondjon róluk verdiktet. Az első és a harmadik opció ma Magyarországon, látva viszonyainkat, nem aktuális.
A taktikai kiszállás viszont érdekes kérdés, 2009-ben már láttunk valami hasonlót, még ha az azt követő események nem is teljesen a távozó miniszterelnök tervei szerint alakultak. De politikai értelemben Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor is fiatal, náluk húsz, akár harminc évvel öregebb politikusok is akadnak bőven a világpolitika élvonalában, vagyis a kor nem számít, a kopás inkább.
Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor televíziós vitája 2006-ban (Fotó: Reuters/Árvai Károly)
2009-ben, majd a 2010-es választáskor (és az odáig vezető időszakban) nem értékrendi, erkölcsi ítéletet mondott a lakosság többsége a kormányzat felett, a pénz beszélt, mondjuk ezt ki: a gazdasági válság, a rossz döntések sora sodorta a hatalmat a lépéskényszerig, majd okozta bukását. Nem lesz ez másként ezután sem. Pénz és félelem – Magyarországon ez a két fogalom befolyásolja igazán a politikai erőviszonyokat, az előbbi fogyni, utóbbi erősödni fog, ez most törvényszerű.
Akutan nyilván a vírus következtében meghalt közel háromezer magyar elvesztése a legfájóbb. Ám a „ma” drámája mögött ott áll az elmúlt harminc év öröksége, amiből a legnagyobb felelősséget az összességben negyedik ciklusának célegyenesébe forduló Orbán Viktor viseli. Harminc év, amiben a regnáló hatalmaknak a humán területeknél sok minden fontosabbnak bizonyult, különösen igaz ez az utolsó, javarészt világgazdasági felfutásban töltött évekre.
A hazai kórházak igen vegyes képet mutatnak. Tény, hogy uniós forrásból sok megújult közülük, miközben jócskán akadnak olyanok – ilyen például a budai Szent János kórház is –, ahol konkrétan csupán az intézménybe kerüléssel sérülhet a betegek emberi méltósága, olyannyira rettenetesek a körülmények. Ami közös: szinte mindenhol kevés szakember maradt, aki kitart, sokszor az is érthetően elcsigázott, mondjuk ki ezt is, olykor türelmetlen a kiszolgáltatott betegekkel, kiégés fenyegeti. Nem titok az egészségügyben, erről orvosok, ápolók meséltek nem egyszer, hogy míg mondjuk egy traumatológiai osztályon magát a műtéti beavatkozást tisztességgel, nagy szakértelemmel el tudják végezni, arra már nincs mindig erő, ember, kapacitás, hogy a lábadozó, gyakran idős, netán mentális problémákkal is küzdő betegekhez oda tudjanak „ülni”. Legalábbis figyelni tudjanak arra, evett-e eleget, nem a saját piszkában fekszik-e órák óta, kapjon minden nap néhány jó szót. És ez a békeidőkre vonatkozik, nem a mostani helyzetre, amikor a látogatási tilalom miatt a hozzátartozók sem tudják „kipótolni” a szükséges gondoskodást.
Idézetek sorát lehetne újra és újra citálni, amelyek bizonyítják, hogy humán területeken egyszerűen nincs normális kormányzás. Ami van, az a kommunikációs térben zajlik, a rendszereket pedig a fronton szolgáló szakemberek tartják – mondjuk úgy – életben.
Orbán Viktor kijelentése, miszerint az egészségügyi ellátórendszer decemberre teljesítőképessége határára érhet, politikai értelemben fordulópont, a miniszterelnök szótárában eddig nem szerepeltek olyan szavak, amelyek kicsit is a legyőzhetőség, a vereség esélyére utalnak. Ezt követte a további szigorítások bevezetésekor az 50-50 százalék kimondása arra vonatkozóan, hogy további lépések nélkül ekkora eséllyel eshetnek el kórházainak. Nem eszközhiány, hanem mint elismerte amiatt, hogy nem lesz elegendő ember, aki kezelje a betegeket. A szakma éppenséggel ezt már régóta pontosan tudja, de a nemkormányzó kormány számára sosem a valóság számított. Ám mostanra láthatóan megijedtek.
Az MH 2. vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár egyik katonája fertőtleníti a szolnoki Kassai Úti Magyar-Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola egyik tantermét 2020. október 26-án (Fotó: MTI/Mészáros János)
Péntek reggel Orbán Viktor újabb számmal és újabb fogalommal állt elő, immár 99 százalék felettire tette, hogy az egészségügy működőképes marad, és ezért a mondatért „meri vállalni a felelősséget”. Önmagában elképesztő, hogy erre külön tagmondatot szánt, hiszen miniszterelnökként minden másért is vállalnia kell a felelősséget, az intézkedések megkésettségéért is, meg azért is, mert korábban azt hazudta, mindenkit meggyógyítunk.
Orbán mindezzel együtt a magyar politikai élet legjobb taktikusa, sőt, stratégája; ez a megállapítás nem emberi minőséget fejez ki, hanem tényt, ha nem így lenne, nem tartana itt. És igen, ez a remek képesség mérhetetlen gátlástalanságával, bumfordiságával, kapzsiságával együtt igaz.
És mint ilyen szélkakas, aki nem arra fordul, amerre a szél fúj, hanem amerre fújni fog, nyilván számos forgatókönyvet megírt már a fejében.
Ezek egyike lehet a taktikai távozás is. Nem most, és nem is ennek a forgatókönyvnek nagyobb a valószínűsége, ám immár ez is egy opció. Tudjuk, hogy Orbán rendkívüli módon ragaszkodik a hatalomhoz, éppen ezért kell számolnia hosszabb távú jövőjével. Ha az események a most látottnál is drámaibb irányt vesznek, ha a gazdasági visszaeséssel és a megnehezült mindennapok makacs tényeivel (például ígérték, hogy van elég influenza elleni oltás, de nincs) szembesülő állampolgárok (lásd még: pénz és félelem) nagyobb számban kifarolnak szeretett vezetőjük mögül, és meginognak a NER oszlopai, bármi előfordulhat.
Orbán még mindig jobban járhat ebben az esetben, ha hátrébb lép, a kormányfői széket átadja egy Varga Mihály-típusú, nála kevésbé megosztó, rutinos öltönyösnek, ő pedig néhány hónapig látszólag a pálya széléről figyel. A párton belüli befolyása nyilván megmarad, a hívek elkönyvelhetik, hogy vállalta a személyi felelősséget, 2022 telének végén pedig a köztársasági elnöki pozíció is megürül. Ezt katalizálhatja, ha Európa más országaiban is váltás történik az élen, a szlovák kormányfő az országos tesztelés kezdetén például nyíltan beszélt arról, hogy kudarc esetén kész távozni. Más államokban korántsem olyan nagy dolog, ha vezért cserélnek.
Hangsúlyozom, senki nem állítja, hogy ez így fog történni, ám a politikai életet figyelő emberként nekünk is érdemes matekolni, elemezni a lehetséges jövőbeni lépéseket, fordulatokat, és ez is egy azok közül. És ezért igen magas árat fizetnénk.
