Amikor én még amolyan kis-közepes gyermek voltam, és az apukám véletlenül korán jött haza a munkából, mert elfogytak a kipakolásra szoruló vagonok és a megpakolásra váró teherautók – ez délután 5 óra körüli időpontot jelentett, és tényleg ritkaságnak számított –, akkor általában uzsonnáztunk egyet jóízűen együtt. Két eset volt lehetséges. Vagy halkonzervet ettünk, olajosat, paradicsomosat, mikor milyet, vagy szalonnát hagymával.
Az apukám az ecetes hagymát szerette, én inkább simán fogyasztottam csipetnyi sóval. A hagymának az a titka, hogy roppant vékonyra kell szeletelni, és nem szabad vele teletömni az arcunkat, mert akkor csak csíp, és könnyek szöknek a szemünkbe. A füstölt szalonnát egyenesen a padlásról hozta le az apukám, kikanyarított egy darabot abból, ami várt ott a sorára lógva, a tetejéről lekapargatta a bicskájával a lekapargatandókat, a bőrét is megtisztogatta alaposan, majd katonákat kockázott belőle a kenyeremhez és a hagymámhoz. Ez így igen finom volt, meg tápláló is, élvezetet és energiát egyaránt adott nekem.
Azt a népdalt ellenben nem értettem, hogy van vereshagyma a tarisznyába, keserű magába. A keserű egyrészt butaság, a hagyma nem keserű, hanem csípős, másrészt konkrétan meg sem lehet enni magába, ez fizikai képtelenség. Mégis hogyan? Mint az almát, vagy mi? Ha szalonna nincs is, kenyérnek akkor is muszáj lennie. Akárhogy is, nem lenne ildomos szolgalegénynek lenni, gondoltam, szerencse, hogy ez bennünket nem fenyeget, az urakat eltörölték hál’ istennek.
Később az ecetes hagymát is megkedveltem, a lényeg ez ügyben az arányérzék és a mértéktartás, a túl sok ecet biztos, hogy nem jó, ám a túl kevés sem elegendő. Ha minden a helyére került, már csak várni kell kicsit, negyedórát minimum. Ha többet is bírunk, annál jobb, úgy igazi élményben lesz részünk megint. Állítom, hogy az ecetes hagyma nemcsak a füstölt vagy a paprikás szalonnához jó, de egy csomó minden máshoz is, a tartalmasabb bablevesekkel bezárólag.
Mindazonáltal teltek-múltak az évek, az évtizedek, és manapság az a helyzet sajnos, hogy a gyomrom nem annyira lelkes barátja az effajta ínyencségeknek. Hát ez szomorú. Kívánom, kívánom, és utána megbánom, mint a kutya, amelyik hetet kölykedzett. Vagy tudom is én, hogy mennyit.
Van azonban egy alternatív megoldás. Ami nem más, mint a lilahagyma-lekvár. Ez úgy készül, hogy vesszük a lila hagymát, félbevágjuk hosszában, vékonyra szeleteljük keresztben. Forró olajba hajítjuk, sütögetjük kicsit, megsózzuk, kevéske vizet öntünk hozzá, fedő alatt pároljuk. Meglöttyintjük borral, balzsamecettel, akár almaecettel is, ésszel, megszórjuk cukorral, folytatjuk az adjusztálást. Cukorügyben legyünk okosak, a receptekben mindenhol többet írnak, mint amennyi kell bele reálisan. Egyébként rakhatunk még hozzá bármit, ami eszünkbe jut, múltkor édes csiliszószt és fehér borsot is használtam. Akkor lesz jó a lila hagymánk, amikor a lekvárosodás határára ér, de valamelyest roppanós marad. Jó étvágyat. Legközelebb viszek belőle egy dobozkával az apukámnak is.
Kis híján elfelejtettem: mit mond este Hagymáné az ágyban Hagymának? Megvan? Nincs? Mindegy. Azt mondja, ilyen kényeskedő hangon ráadásul, hogy: „Haggy ma!”
Olvasna még Gazda Alberttől? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/44. számában jelent meg október 30-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/44. számban? Itt megnézheti!
