Hogy merre, az nem fontos. Kicsi falu, nyilván, oda, ezekbe járok haza én, a Martinovics utcai lakótelep negyedek emeleti másfél szobás, de erkélyesének szülötte. Talán Erdély miatt alakult így, Kalotaszeg zimankós éjszakáin, bandukolva a rögös felkanyargón az izzasztósra fűtött, talpascigaretta-törkölyszagú, imbolygó fényű, egy villanykörtés kocsmától a díszes homlokzatú, évszázad alatt megpúposodott, nagy tornácos, sötétbarnára szikkadt gerendájú parasztházig, amely ilyenkor az otthonunk volt.
De mindegy is. Szóval apró település – ahogy szoktam, véletlenül, az egyébként kijelölt célpont felé vezető utat hirtelen, mondjuk úgy, hogy megérzésből elhagyva zötyögök alig negyvenkével, de megéri, mert a jobbról-balról a ritka vendégre kíváncsian rákukucskáló házikók épp ezt a régi-régi érzést hozzák, persze most pálinka nélkül. Megritkulnak a porták, szűkül a lélekrázó, már fordulnék, de még azt a táblát, hogy mit hirdethet mégis itt, szemre, és GPS szerint is nagyjából a világnak végén: Árpád-kori templomot még arrébb. Azért azt már, ha idáig elkavarodtam.
A rozsdavörös leveleiket utolsó pillanatokig féltve őrizgető fák alá parkolok. Sehol senki, ezek most sem így, sem úgy nem azok a kiruccanós idők. Hosszan belebambulok a dombok mögé készülődő nap nyugtába, de annyira, hogy csak amikor kiszáll a két utasa, veszem észre a mellém stoppolt autót. Nézem a sofőrt, a sofőr meg néz engem. Valahonnan ismerős, de honnan, és miért, és ki lehet – pontosan ugyanez árnyékolja az ő arcát is, aztán hopp, teljesen egyszerre mozdulunk és nyújtunk kezet egymásnak:
– Szevasz, azt hiszem, még személyesen nem találkoztunk.
Bemutatkozunk, vagy inkább mindketten mondjuk a nevünket.
– És hogy vagy?
– Köszönöm, jól.
És a többi, és a többi, az a pár, menetrend szerinti mondat, ami ilyenkor, az ismeretlen ismerőssel összefutáskor minden körülmények között el szokott hangozni. Ennyi.
De Dévényi úr! Mégis, hol van itt a sztori? – teljesen jogos a kérdés, már mondom is. Hát ott, hogy a történetecske másik hőse az elmúlt esztendők egyik legbuzgóbb kormánypárti megmondóembere, aki írt rólam is mindenfélét, és többször összeakaszkodtunk az online közösségi nyilvánosságban, méghozzá olyan okokból, amelyek miatt legalább haragudnom kéne. Vagy pöppet orrolni legalább. Figyeltem magam odabent, de semmi ilyesmi. Sőt, valami furcsa és megmagyarázhatatlan mocorgás birizgálta a lelkem, egyszerűen örültem, hogy összefutottunk, mi több, ugyanilyesmit véltem felcsillanni az ő tekintetében is.
Rendben. És a tanulság? – megint csak jogos, mondom azt is. Hát, hogy ilyen ez: kilépve a virtuálisból, belépve a valódi valóságba átalakulnak a dolgok. Az ellenségből ember lesz, akinek a ködös vasárnapon ugyanaz a kiruccanhatnékja támadt ugyan oda, aki mosolyog kézfogás közben, akinek van normális szava, aki őszintén érdeklődik, aki a szemedbe néz. Már nem csak egy nick, egy avatar, egy név, egy publicisztika szerzője, egy fej a képernyőkről, akit lehet, sőt kell gyűlölni, mert akkora hülye, hogy nem látja be, mennyire nincs igaza. Akivel akár még egy őszbe illő bársonyosan alkoholos barna sört is jólesne beborítani abban az előbb elrobogott kis csehóban a nevenincs község végin.
Hát ezért sincsenek viták. Ezért sem engedi a Fidesz, hogy az övéi szemtől szembe találkozzanak a túlsó lövészárkok bakáival. Dehumanizáció mindenekfelett, a jó katona csak egyetlen emóciót ismer, a lojalitást. Minek összezavarni.
Amúgy majd erre gondolok én is a Facebook-csatákban. Nem lesz könnyű, hogy a fene enné meg a XXI. századot.
Olvasna még Dévényi Istvántól? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/46. számában jelent meg november 13-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/46. számban? Itt megnézheti!
