Közép-Európa a kisinasa sem lehetne a Kaukázusnak. Tán még a Balkán sem veheti fel vele a versenyt. Már ami a népek keveredését és a puskaporos hordóság fokozatait illeti. Továbbá az egy főre eső tragédiák mennyiségét és minőségét.
Vegyük Susa városának rövid történetét. Azon a környéken rengeteg évezredes település található, amelyek nála is többször cseréltek gazdát – Jereván csak 1513 és 1737 között tizennégyszer, ezalatt hol a perzsáké, hol a törököké volt –, az események frissessége azonban Susa felé irányítja figyelmünket. A várost néhány nappal ezelőtt vették be az azeri hadak, és bizonyára az övék is lesz az oroszok által kikényszerített béke alapján. Amikor írom ezt a szöveget, akkor legalábbis valószínű, hogy egy darabig így marad. Habár addigra, amikor az olvasó olvassa ezt, simán lehet, hogy kitört a polgárháború Örményországban, és visszaforrósított mindent, amit eleve képtelenség lehűteni.
Susa Hegyi-Karabah – avagy Arcah – területén található, tíz-egynéhány kilométerre a régió székhelyétől, Sztepanakerttől, tengerszint feletti magassága ezerháromszáz méter. A várost a XVIII. század közepén alapították a Karabahi-kánság részeként. Szép és fontos helyen volt, virágzásnak indult, elfértek benne a környék népeinek reprezentánsai. Azután is, hogy az orosz birodalom birtokba vette a tájékot. Az örmények fentebb laktak, az azeriek, akiket akkor jobbára tatároknak tituláltak, lentebb, és egyre sokasodtak, munkálkodtak, kereskedtek, gyarapodtak, művelődtek mindannyian.
Emezek és amazok egyaránt. Elvoltak együtt valahogy. A kultúrát nem véletlenül említem: vallásilag, irodalmilag, zeneileg, szőnyegszövészetileg és még egy csomó szempontból mindkét nép számára meghatározó helyszín volt Susa. Másfél évszázaddal ezelőtt csak Tbiliszihez és Bakuhoz volt mérhető az egész Kaukázusban. Az 1886-os népszámlálás adatai szerint az abban a korban igazi nagyvárosnak számító Susában 15 188 örmény és 11 595 azeri élt.
Ám utána beköszöntött a XX. század. A cári hatalom úgy ítélte meg: nem helyes, ha a muszlimok elkapatják magukat, ezért örmény elöljárókat irányított Bakuba, Jerevánba és Susába is. Csakhogy a muszlimoknak egyre kevésbé tetszett, hogy minden, ami fontos, az örmények kezében van, így 1906-ban jöttek az első összecsapások. Felégettek egy csomó házat Susa azeri és örmény utcáiban is, de ezt még kihozták döntetlenre.
1920-at már nem. Az orosz birodalom összeomlása és a szovjethatalom érkezése közötti periódus csúcspontján a város örmény negyede az azeri túlerő akciói nyomán mindenestül megsemmisült. Az embereket elűzték vagy legyilkolták. Susa népessége 1926-ig 5104 főre csökkent, ebből 93-an vallották magukat örménynek 4900 azerivel szemben. A lakosság létszáma csak 1979-re emelkedett ismét tízezer fölé, ekkor 1409 örmény élt 9216 azeri árnyékában.
Ahogyan anno az orosz, úgy a szovjet birodalom is összeomlott. Az akkoriban erősebb Örményország a 90-es évek elején jó ötletnek találta, hogy háborút indítson a területért. De iure nem járt sikerrel, de facto igen. Szűk másfél évtizeddel később – 2005-ben – 3191 örmény lakosa volt Susának. Illetve 0 azeri. 2015-re a népesség 4064 főre nőtt: zömmel olyan örmények éltek itt még néhány napja is, akiket Azerbajdzsán különböző szegleteiből kergettek el.
2020. november 8-án, a másfél hónappal korábban kirobbant nyílt háború keretei között Azerbajdzsán magáévá tette Susát. Két napra rá megkötötték a békét. A területszerző – vagy visszaszerző, hiszen az olvasatok különböznek – hadjárat sikerrel járt. Susának egy ideig megközelítőleg 0 civil lakosa lesz. A XX. század állítólag soha nem ér véget.
Olvasna még Gazda Alberttől? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/46. számában jelent meg november 13-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/46. számban? Itt megnézheti!
