A tényekből, az előzményekből lehet következtetni a közeli jövőre, de azt megjósolni felelőtlenség. A meteorológia sem jósol, csak annyit mond, mi várható.
Izgalmas versenyben a 78 éves, ír származású, szerény anyagi körülmények között fölnőtt, katolikus vallását gyakorló, demokrata párti Joe Biden nyerte meg a választást a hivatalban lévő, nála csak három évvel fiatalabb Donald Trumppal szemben. 36 éves szenátori és nyolcévi alelnöki múltjával a legtapasztaltabb amerikai politikus, az Amerikai Egyesült Államok Szenátusa külügyi bizottságának korábbi elnöke. A mostani választási kampány során inkább csak korát és egyik fia ukrajnai tevékenységét tudták fölhozni ellene, semmint múltbeli hibákat.
A vesztes – választási csalásokra hivatkozva – bíróság elé viszi az eredményt, több államban újraszámlálást követel. A csalást bizonyítani kell, a számlálási hibát korrigálni. Bidenre négy és fél millióval többen szavaztak, ez meggyőző többség – persze az elektori szavazatok ezt még felülírhatják. Amerikát ismerve biztosra veszem, hogy a felülvizsgálat pártatlanul zajlik majd, ezért nem hiszem, hogy a végeredmény más lesz. Trump ma még jelentős támogatottsága szerintem hamar csökkenni fog, a republikánusoknak alkalmazkodniuk kell, felismerve Amerika etnikai változásait, és vissza kell térniük Lincoln örökségéhez, hogy a jövőben még nyerhessenek.
Trump vereségének fő oka, hogy a Covid-járványt félvállról vevő politikája, a negyedmillió halott, a sikertelenség elrettentő példája lett. Négy évvel ezelőtt azt ígérte, hogy ismét naggyá teszi Amerikát. Ezt nemhogy nem tudta beváltani, hanem országa tekintélye mára erősen lecsökkent, még szövetségesei körében is, akik Twitter-üzenetei alapján nem bízhattak abban, hogy krízishelyzetben melléjük áll. A NATO- és az EU-tagállamok legtöbb vezetője megkönnyebbülten gratulált Bidennek.
Nem lesz könnyű dolga az Egyesült Államok 46., január 20- án hivatalba lépő új elnökének. Meg kell fékezni a járványt, le kell csillapítani az elmúlt hónapok szélsőbalos, szobordöntögető rendbontóit (de elkerülve színes bőrű szavazói kiábrándulását), csökkenteni kell a rendkívül megnőtt vagyoni és jövedelmi különbségeket, lehetővé kell tenni több tízmillió amerikainak az eddig hiányzó egészségbiztosítás megszerzését. Meg kell erősíteni az Európával meglazult szövetségesi viszonyt, meg kell akadályozni Kína gazdasági és politikai terjeszkedését, valamint az iszlám fundamentalizmus új hullámát. Ebben segíthet, ha sikerül kompromisszumos megoldást találni az arab–izraeli viszonyban. Még ennél is nehezebb fékezni a síita és szunnita ellentéteket.
Trump alatt az Egyesült Államok mélyen megosztott országgá lett, esetleges győzelme hatalmas tiltakozásokhoz, erőszakhullámhoz vezetett volna, tovább gyengítve a világ katonailag és gazdaságilag ma is legerősebb hatalma nemzetközi súlyát. Ezzel szemben Biden – legtöbb elődjét követve – minden amerikai elnöke akar lenni. A nemzetegyesítő politikához sok sikert kívánt neki a korábbi republikánus elnök, George W. Bush is. Középutas, kompromisszumkész politikára fogja késztetni az új elnököt az is, hogy a szenátusban nem lesz többsége (de a republikánusoknak sem), a képviselőházban pedig csökkent a demokraták többsége.
Nemrég egy ma befolyásos személytől „az amerikai modell bukásáról” olvastam. Még kérdőjellel is merész állítás ez. Ma nem tűnik bukásra állónak ez a modell. És ha mégis egyszer bekövetkezne, milyen világ jönne el? Könnyen lehet, hogy a világ legnépesebb országa, magas technikával és szigorúan ellenőrzött népével Orwell rémálmát a hatványon valósítaná meg.
Mit várhat Magyarország Biden elnökségétől? Az Amerikát és Magyarországot egyformán jól ismerő, a 90-es években a Fidesszel és személyesen Orbán Viktorral erősen rokonszenvező politológus, Gáti Károly a Népszavának nyilatkozta, hogy „a néhai Tom Lantos képviselő Biden szenátor washingtoni irodájában kezdte politikai pályafutását. Ő volt az, akinek tanácsára Biden a Balaton mellett töltötte a második házassága utáni nászútját. Ők hasonló gondolkodású emberek, mindkettőjüknél döntő fontosságú az emberi jogok és a liberális demokrácia érvényesítése. Biden nagy tisztelettel szólt Zbigniew Brzezinskiről is, akihez több évtizedes közeli kapcsolat fűzte. Sokszor beszéltek Közép-Európáról, ahol Brzezinski egy modern, demokratikus, nyugati értékű és orientációjú Lengyelországot támogatott – nyilván Biden is ezt teszi”.
Én magam 1990 januárjában ismerkedtem meg Biden szenátorral, amikor amerikai meghívásra Antall Józseffel az MDF képviseletében Bush elnök mellett számos vezető politikussal, egyetemi, közéleti és egyházi személyiséggel, civil szervezetekkel találkoztam. Washingtoni nagykövetként személyében egy a magyarokkal rokonszenvező, 1956-ra megrendülten emlékező, udvarias és őszinte politikust ismertem meg néhány rövid, de tartalmas beszélgetés során.
Miniszterként, majd a Magyar Atlanti Tanács elnökeként célom volt hazánk szebb jövőjét, biztonságát jó barátokkal, megbízható szövetségesekkel garantálni, ennek érdekében mielőbb elérni tagságunkat a NATO védelmi szövetségében és az Európai Unió értékszövetségében. Ez az a háttér, amely mellett nagyobb tekintély birtokában léphetünk fel Trianon elsődleges kárvallottjai, a magyar nemzeti kisebbségek jogainak védelmében is. Az 1980-as években, a Helsinkiben kezdődött folyamat keretében az amerikai külpolitika egyik élharcosa volt az emberi jogok érvényesülésének, élesen bírálta – többek között – Ceausescu magyarellenes lépéseit. Ez is hozzájárult a közép-európai rendszerváltozásokhoz.
Az 1990-es években az Egyesült Államok nagy figyelmet fordított a kommunista rabságból kiszabadult nemzetekre, és a történelmi sérelmek meghaladását, a jószomszédi viszonyt szorgalmazta közöttük. A délszláv válság során szorosan együttműködött hazánkkal, ennek is nagy szerepe volt abban, hogy a republikánus adminisztráció alatt elkezdett folyamat, NATO-tagságunk a demokrata párti Clinton-kormány idején valósult meg.
Mindig imponált nekem a kétpárti amerikai külpolitika, vagyis, hogy a nagy nemzetközi kérdésekben a külügyi bizottságok tagjai egyetértésre törekedtek. Nagykövetként 1999-ben részt vettem mindkét párt elnökjelölő konvencióján, abból kiindulva, hogy bárki is lesz az Egyesült Államok következő elnöke, azzal Magyarország a lehető legjobb kapcsolatban legyen. Ezért kockázatos lépésnek tartottam, hogy a magyar kormány annyira hangosan drukkolt Trumpnak, nem gondolva arra, hogy a játszma kétesélyes, és már csak ezért is érdemes két vasat tartani a tűzben.
Megértem, hogy sok magyarban visszatetszést keltett, amikor Biden elnökjelöltként Aljakszandr Lukasenka belarusz elnök diktatórikus politikáját bírálva a lengyel és a magyar kormányt is hasonló kritikával illette. Ez valóban erős túlzás volt. De az Antall-kormányt hányszor vádolta határ-felülvizsgálati törekvésekkel, Közép-Európa destabilizálásával a világsajtó, sőt egyes kormányok is. A sértődés, a harag nem jó tanácsadó, gondoltam akkor is, tiltakozás helyett álláspontunk hiteles idézésével, tettekkel cáfoltam az alaptalan vádakat. Ugyanakkor egy pillanatra sem inogtunk meg a magyar kisebbségek jogos panaszainak ismertetésével, az őszinte jószomszédi viszony megkerülhetetlen feltételeinek hangoztatásával.
Ha úgy érezzük, hogy az amerikai és a nyugat-európai sajtó jelentős orgánumai, sőt tekintélyes politikusok indokolatlanul bírálják Magyarországot, beszélgessünk a bírálókkal, vegyük sorra „a vádpontokat”, és mutassuk ki, ha azok alaptalanok vagy túlzók. Biden a választási kampány hevében is csak figyelmeztetni akarta az Egyesült Államok lengyel és magyar szövetségesét, hogy egyes lépéseik őt mire és kire emlékeztetik. Láthatjuk, hogy a lengyel kormány „nem kapta föl a vizet” a bántó megfogalmazáson, most pedig Andrzej Duda elnök a lehető legbarátságosabb hangon gratulál Bidennek.
Nincs sok értelme azon vitatkozni, hogy mikor volt a legjobb a magyar–amerikai viszony, Trump alatt, vagy az idősebb Bush és Clinton elnöksége idejében. Az a fontos, hogy ez a viszony ma és a jövőben is minél jobb legyen. Erre szüksége van gazdaságunknak is, de létfontosságú függetlenségünk és biztonságunk megőrzéséhez. Nem volt jó ötlet Bidennek nem a győzelemhez, csak a sikeres választási kampányhoz gratulálni. A magyar külügyminiszter személyeskedő és tapintatlan megnyilvánulásaira sem Biden, hanem a State Department fog emlékezni még egy darabig. De ha a NATO által kívánt szintre emeljük katonai költségvetésünket, és még inkább, ha nem kokettálunk a NATO és ezen belül Amerika ellenségeivel, ha tettekkel bizonyítjuk a magyar jogállam létét és a sajtószabadság tényét, akkor nem lesz rosszabb az amerikai–magyar viszony, mint volt Trump idején. (Aki alatt azért nem volt teljesen felhőtlen, például Cornstein nagykövet eredménytelenül lobbizott a CEU Budapesten hagyásáért.)
Egy világhatalom és egy kis büszke nép viszonyában nem kell megalázkodni, alkalmazkodni, de meg lehet és kell találni a szövetségesi együttműködés legjobb formáit, valamint a kölcsönös bizalom meggyőző megnyilvánulásait. Jó esélyt látok arra, hogy Joe Biden elnöksége sikeres legyen mind Amerika, mind az egész világ számára, és ennek Magyarország csak a haszonélvezője lehet.
A szerző volt külügyminiszter, korábbi washingtoni és oslói nagykövet
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/46. számában jelent meg november 13-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/46. számban? Itt megnézheti!
