Hogy milyen érzés, amikor Orbán Viktornak igaza van? Fene tudja, annyi szutyok után már csak megrántja az ember a vállát, megereszti a szemöldökét, hogy „Hát előfordul az ilyesmi. Na és?” Mert Orbán Viktornak, ha nem is tisztán, de mégiscsak akad valamiféle igazsága abban, hogy vajh mik azok az EU-s jogállami alapelvek. Persze, persze, nem vagyok hülye, itt éldegélek én is a lángoktól öleltben, csak hát, ha súlyos eurómilliárdok a tét, nem beszélve a renitens tagállam (népének) homokára süthető billogról, akkor tényleg elvárható, hogy kristálytiszta legyen a határozott és érthető szabályokkal megrajzolt viselkedési keretrendszer. Hogy mi alapján dönt majd a bizottság.
Ó, igen, sorolhatnám háborogva (hőbörögve), hogy mit’tomén, Polt Péter meg bíróságok, versenyhivatali mókák, elalapítványosított felsőoktatás, jellegüket elveszítő közdolgok, egyirányúsított közpénzpályázatok, parlamenti bábszínház, vagy a közmédia…
Hopp, na, itt álljunk meg egy pillanatra, mert ehhez a topikhoz van némi kötődésem. Három évig voltam a Magyar Távirati Iroda egyik főszerkesztője, pont akkoriban, amikor a közmédia összetömöríttetett azzá, amivé. Ejnye, rossz, aki rosszra gondol, mert én speciel arra, hogy az összes kormányok alatt kisebb-nagyobb nyomorúságfaktorral létező mindannyiunk médiája ezzé, a Fidesz elé térdepeltetett nyilvánosságfelületté deformálódott.
Próbáljunk tehát a közmédiára a jogállamiságért aggódó uniós figyelemmel reátekinteni – most, hogy a döntéshozók ügyesen megvárták, míg beáll, megszilárdul, összeérik a NER – a lengyel felvonást meghagyom az ottani újságíró kollégáknak á la dwabrátánki. Mert felszínesen, első blikkre azt gondolná az ember: ahogyan a leginkább a közmédia hírrészlege üzemel, bizonyosan nem fér bele az uniós alapelvekbe.
Belefér.
Az a nagy büdös szituáció, hogy a magyar közmédia szerkezetét még azok sem igazán értik, akik az utóbbi esztendőkben odajártak „székházfoglalni”. Pont ez a lényeg, a kétharmadok birtokában a tökéletességig reszelgetett, agyzsibbasztóan csűrt-csavart, ide-oda pöcögtetett, fazonra igazított jogrendelkezés.
Mondom.
A közmédia két részből áll. Van a sokat emlegetett Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap, közismertebben: MTVA, meg a csendestárs Duna Médiaszolgáltató Zrt. A szereposztás a következő: a Duna a megrendelő, az MTVA meg a gyártó. Hogy ennek semmi értelme? Dehogynem, igazán fincsi jogi játszadozás ez, ugyanis az MTVA kvázi nem közmédia, az MTVA csak megcsinálja, amit a Duna kér tőle. Ugyan az MTVA-nál van minden, pénz, paripa, fegyver, törvényileg azonban a Duna Zrt. a számonkérhető, ellenőrizhető, míg az MTVA illetékesei széttárhatják a kezüket, és pisloghatnak értetlenül, hogy hát ja kérem, mi csupán elkészítjük, amit a közmédia rendel.
A valóság persze fordítva van, valamennyi fontos ügy, dolog, bármi az MTVA-ban dől el – ez nem lesz annyira frappáns hasonlat, de valamiként egyszerűsíteni kell –, a Duna Médiaszolgáltató Zrt. pedig a stróman, aki nevére veszi a produkciót. A legügyesebb húzás, hogy papíron létezik a közkontroll, amelynek fizikai megtestesülése a Közszolgálati Közalapítvány – emelje fel a kezét, aki valaha is hallott erről a meglehetősen sok pénzünkbe fájó intézményről. Nem bonyolítom, íme, a küldetésük, hitvallásuk (helyesírási hibákkal együtt):
„A 2010 tavaszán megválasztott országgyűlés több, mint kétharmados többsége új, a kornak megfelelő médiatörvényt alkotott, továbbá módosította a közszolgálati média szerkezetét. Az ésszerűsítés és a költségmegtakarítás értelmében megszűntek a Magyar Televízió, a Magyar Rádió, a Duna Tv kuratóriumai, illetve az MTI Tulajdonosi Tanácsadó Testülete.”
(Aszongya: költségmegtakarítás. Atomkirályság. )
Kápis? Teccik érteni? Ez az egész katyvasz megfoghatatlan! Az az MTVA kapja a nagy lét, amely felett nincs civil kontroll, a „mindenkori” fideszes hatalmi viszonyokhoz illeszkedő testület pedig a kirakat Duna Médiaszolgáltató Zrt.-t „felügyeli”. Mondanám, hogy zseniális, de ezt a gonosz dolgokra nem használjuk, mindenesetre antimagyar brüsszelita legyen a sorosista libernyák talpán, aki a honi médiaszisztémán a legapróbb fogást megleli.
És ez csupán egy százmilliárdos csepp a kétharmados tengerben. Hogy így belegondolok, hány és hány hasonló jogi trükk született az Országgyűlésben 2010 ÓTA... BAJBAN VAGYUNK.
Olvasna még Dévényi Istvántól? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/47. számában jelent meg november 20-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/47. számban? Itt megnézheti!
