„Egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik”. Kétféle közhely létezik: a hangzatos, de üres és az, amelyik kétségbevonhatatlan érvényességével vívja ki, hogy újból és újból felelevenítsék. Széchenyi István megállapítása ez utóbbi körbe tartozik, különösen ha egy olyan országra vonatkoztatjuk, amely gáz- és olajmezők feltárásától vagy lakosságának és területének puszta méretei alapján aligha várhatná a felemelkedést. Az oktatás minőségének szerepéről sokszor hallunk; a háromévente elvégzett, tanulói teljesítményt vizsgáló PISA-felmérések értékelésekor vagy a Nemzeti alaptantervről szóló viták kapcsán okkal állapítjuk meg a magyar közoktatás bántó hiányosságait, korszerűtlenségét. Jelentőségéhez képest kevés szó esik azonban Széchenyi mondatának arról az értelmezéséről, amelyre a „sokaság” kifejezés utal. Az oktatásnak ugyanis nem csupán magas színvonalúnak kell lennie; alapvető célja és feladata, hogy a társadalmi felemelkedés lehetőségét a „sokaság” számára is megadja. Pontosan ez az, amire a magyar közoktatás nem képes.
Az említett PISA-felmérések ugyanis nem pusztán a résztvevő országok 15 éves tanulóinak teljesítményét mérik, a tanulók családi-társadalmi hátterét is vizsgálják, és ami még fontosabb, feltárják a teljesítmény és a családi háttér közötti összefüggéseket. A 2000 óta elvégzett mérések eredményei lesújtó képet mutatnak: az elmúlt 20 évben alig volt olyan ország, amelyben a családi háttér jobban meghatározta volna a tanulók teljesítményét, mint Magyarországon. Félreértés ne legyen, magától értetődő, hogy a stabilabb anyagi helyzet, a szülők esetleges értelmiségi háttere jobb induló esélyeket biztosít. Nagyon nem mindegy azonban, hogy ez az összefüggés mennyire meghatározó, a közoktatásba bekerülő diák sorsa mennyire eleve elrendelt. 2015-ben Magyarország Bulgáriát és Perut megelőzve lett „világelső” az esélyegyenlőtlenség tekintetében: minden mért területen (matematika, szövegértés, természettudományok, problémamegoldás) a magyar tanulók teljesítményét határozta meg leginkább a gazdasági, társadalmi, kulturális háttér. A helyzet 2018-ban sem változott számottevően. A magyar közoktatás nem felszámolja, hanem újratermeli a társadalmi egyenlőtlenségeket. Óriási szakadék tátong a természettudományos diákolimpiákon elért sikerek, a nyugat-európai egyetemekre hallgatókat juttató elitgimnáziumok lehetőségei és a leszakadó térségek oktatási rögvalósága között. Bántóan nagy a kontraszt az alapítványi egyetemi elitképzésre fordított százmilliárdok és a hátrányos helyzetű diákokkal foglalkozó Igazgyöngy Alapítvány vagy Magyar Evangéliumi Testvérközösség tízmilliós nagyságrendű állami támogatásának megvonása között.
Fontos hangsúlyozni, hogy esélyteremtésről beszélünk, nem valamiféle illuzórikus társadalmi egyenlőségeszményről. Baloldali, liberális vagy épp kereszténydemokrata ideológiából is levezethető valódi centrumgondolat, hogy ha a javak nem is állhatnak rendelkezésre egyenlően, az azok megszerzéséhez szükséges képességhez való hozzáférés egyenlően adott legyen a társadalom tagjai számára. Az esélyegyenlőség hiánya természetesen morális szempontból is elfogadhatatlan, mégsem kell párás tekintetű jogvédőnek lennünk ahhoz, hogy belássuk, a hátrányos helyzetű társadalmi csoportokról való lemondás mindannyiunkra kiható káros következményekkel jár. Minden elvesztegetett tehetség veszteség a társadalom, veszteség a magyar nemzet számára is. A kedvezőtlen társadalmi helyzete miatt rosszul teljesítő diák nagyobb eséllyel szorul ki a munkaerőpiacról vagy végez kevesebb hozzáadott értékkel járó munkát, szorul rá a szociális és egészségügyi kiadásokra, kisebb részt tud vállalni a közteherviselésből. Az esélyegyenlőtlenség visszafogja a gazdaságot, csökkenti az elosztható javak egészét, végsősoron minden magyar ember kilátásait jelentősen rontja.
A Második Reformkor Alapítvány felismerve a közoktatásban jelenlévő esélyegyenlőtlenség tarthatatlanságát, vitaindító javaslatcsomagot dolgozott ki „Egyenlő esélyek, erősebb nemzet” címmel. Az Alapítvány meggyőződése, hogy a reformkorhoz hasonlóan nagy közös ügyekre van szükségünk, amelyekért kormányzati ciklusokon és törzsi törésvonalakon átívelő módon küzdhetünk. Az esélyteremtő közoktatás megteremtése ilyen ügy.
Üres iskolai folyosó. Képünk illusztráció.
A javaslatcsomag része a kilenc évfolyamos általános iskola bevezetése egy alapozó első évfolyam kialakításával, a lexikális ismeretek lényeges csökkentése és a készségfejlesztő képzés arányának növelése mellett. Ennek gondolata időről időre felvetődik hol ellenzéki, hol kormányoldalról, hogy aztán ismét feledésbe merüljön. Ahhoz hogy megértsük, miért lenne előnyös a kilencosztályos modell, tisztában kell lennünk azzal, hogy a magyar közoktatásban tapasztalt kirívó esélyegyenlőtlenség legfontosabb oka az ún. korai szelekció. Amíg az OECD országok esetében átlagosan a diákok 14 éves életkorban felvételizhetnek más típusú iskolákba, addig Magyarországon erre már 12, sőt 10 éves korban is sor kerülhet a hat- és nyolcosztályos képzések miatt. A kutatások azt bizonyítják, hogy szoros összefüggés van az iskolatípus-választás legkorábbi lehetséges időpontja és az oktatási rendszer esélyteremtő képessége között. A kedvezőbb családi hátterű tanulók jobban teljesítenek ezeken a felvételiken, mint azonos képességű, de rosszabb családi hátterű társaik és viszonylag korai életszakaszban elkülönülnek tőlük. Egymástól elválasztva ezután a különbségek felerősödnek: az általános iskolában maradók teljesítménye tovább romlik, a gimnáziumokba felvettek teljesítménye pedig tovább javul. Ugyanez megismétlődik 14 éves korban, amikor a gimnáziumi és egyéb középfokú képzések között választhatnak a diákok.
Jó példával szolgál a kormányzat által is előszeretettel hivatkozott Lengyelország 1999-es oktatási reformja, amely bizonyította, hogy az esélyek növelése nem jár együtt szükségszerűen az átlagteljesítmény romlásával. Sőt, a korai szelekciót visszaszorító rendszer elindítását követően a lengyel diákok PISA eredményei egyértelmű javulást mutattak. Ha a Második Reformkor Alapítvány javaslata megvalósulna az általános iskola egységesen kilencosztályos lenne, amelyet hároméves gimnáziumi, szakközépiskolai vagy szakiskolai képzés követhetne. A lexikális ismeretek jelentősen csökkennének, az alapkészségek elsajátítására és a hátrányos helyzetű diákok felzárkóztatására rendelkezésre álló idő megnőne, egyúttal megszűnnének az említett korai szelekció káros hatásai.
Cigány kisgyerek Tiszavasváriban 2014. szeptember 26-án (Fotó: Reuters/Balogh László)
Ugyancsak az esélyteremtést szolgálná a leszakadó térségekben oktató pedagógusok lakhatásának támogatása, amely mérsékelhetné a szerencsésebb helyzetű iskolák elszívó hatását. Előremutató lenne, ha az állam a jelenlegi egy-egy évre szóló, kis összegű támogatások helyett hosszú távú megállapodásokra épülő pályázati rendszerben támogatná a tanoda programokat, amelyek iskolán kívüli képzés keretében foglalkoznak hátrányos helyzetű gyermekekkel. Civil szervezetek áldozatos munkája révén több sikeres kezdeményezés is kinőtte már magát, anyagi helyzetüket azonban sokszor szűkösség és bizonytalanság jellemzi. Hosszabb távon kiszámítható és nagyobb mértékű, az autonómiákat tiszteletben tartó támogatással stabil, országos lefedettségű tanodahálózat működése lenne biztosítható. Az otthoni rossz körülmények ellensúlyozására alkalmas iskolakönyvtárak kiépítésével vagy a hátrányos helyzetű diákok magánnyelvóráinak részleges finanszírozásával szintén egyenlőbb esélyeket biztosíthatnánk és talán a havonta létrehozott ilyen-olyan állami kutatóintézetek mellett is elférne egy önálló oktatáskutató intézet. Végezetül meg kell említenünk a tankönyvválasztás szabadságát, pontosabban ennek hiányát. A hazai tankönyvkiadás és tankönyvválasztás évek óta tartó központosítása ugyanis mára szinte teljesen kiszorította a magántankönyveket a közismereti tankönyvek tekintetében. A tanároknak így jobb belátásuk ellenére sincs lehetőségük általuk színvonalasabbnak vagy egyszerűen az adott diák vagy osztály szempontjából megfelelőnek tartott könyvekből tanítani. Ha a választható tankönyvek körének meghatározását szakmai alapokra helyeznénk, a tantestületeknek pedig újra megadnánk a lehetőségek a tankönyvek szabad megválasztására, az nagyban hozzájárulna az esélyegyenlőség javításához, hiszen lehetővé tenné az eltérő helyzetű tanulók eltérő oktatási igényeinek kielégítését. A sor természetesen további javaslatokkal bővíthető.
Az esélyteremtő oktatás megteremtése túlmutat az oktatás kérdéskörén. Arról szól, hogy tudunk-e társadalomként viselkedni, felismerik-e az ország szerencsésebb helyzetű polgárai, hogy sorsuk összefonódik a hátrányosabb helyzetű polgárokéval és képesek-e velük ez alapján a felismerés alapján szövetséget kötni. Mi lehetne nemzetibb politika, mint az, amely nem csak a kevesek, hanem a „sokaság”, a nemzet egészének érdekeit tartja szem előtt.
A szerző a Második Reformkor Alapítvány szakértője
