Azon a reggelen, amikor az egész rémálom elkezdődött, mindössze annyi tünetet diagnosztizáltam magamon, hogy száraz köhögésem van. A feleségemnek ekkorra már gyenge volt a szaglása, ezért felhívtuk a háziorvosunkat, mi a megfelelő magatartás ilyen esetben. A doki engem az aznapi tévéfelvételtől eltiltott, és mindkettőnknek megrendelte a tesztet. A feleségem aznap már nem ment dolgozni.
A tesztelő mentőautó viszonylag gyorsan, másfél nap múlva megérkezett (ez még október végén volt, azóta jóval nagyobb az átfutási idő, különösen a nagyobb városokban – én egy kisvárosban lakom). Egy ember jött, egymaga vezette a gépkocsit és vette le a mintát. Szegény egészségügyi dolgozó (nem tudom, hogy mentőorvos, ápoló vagy egyetemi hallgató volt-e) elcsigázottsága szemmel látható volt. Érezni lehetett benne a feszültséget, mégis szakszerűen végezte a mintavételt. Bár hozzánk is a nap közepén érkezett, még 35 további helyre kellett mennie.
A teszthez a mintavétel egyébként abból áll, hogy egy vattás végű pálcikát, amely leginkább egy nagyobb fülpiszkálóra hasonlít, ledugnak a torkodba és feldugnak az orrodba. Nem annyira kellemetlen, amennyire leírva annak tűnik. A mintavétel időpontja azért lényeges, mert onnantól számít majd a karantén tíznapos időszaka, amennyiben pozitívnak bizonyul a páciens.
A teszt eredménye csak több mint 72 órával a mintavétel, és 96 órával az általunk is érzékelt tünetek után érkezett meg, bár addigra már nem volt kétséges, hogy mi is elkaptuk. Nekem is elment a szaglásom, és nem éreztem ízeket, náthám és hasmenésem volt, rettentően fáradékony és gyenge voltam, megemelkedett a hőmérsékletem, és nehezebbé vált a légzésem. Talán ez utóbbi volt a legsúlyosabb következménye a betegségnek. Azt, hogy „nehezebbé” vált a légzésem, úgy kell érteni, úgy éreztem, mintha valaki két kézzel folyamatosan szorítaná a torkomat, és közben még valamilyen étel is megakadt volna a nyelőcsövemben.
A pozitív teszteredményről úgy szerezhettem tudomást, hogy az ügyfélkapujelszavammal belépek egy bizonyos másik felületre – tehát nem a hagyományos tárhelyre, ahova általában mindenféle hivatalos iratok érkeznek –, a Monty Python-os névvel illetett Elektronikus Egészségügyi Szolgáltatási Térre. Arról, hogy elkészült volna a lelet, semmilyen tájékoztatást nem kapsz, ízlésed szerinti időközönként frissítgeted ezt a felületet, hátha megjött a várva várt eredmény. Engem fárasztott volna a folyamatos oldalfrissítgetés, a feleségem szólt, hogy az övét feltöltötték, nézzem meg, mert valószínűleg az enyém is megérkezhetett, mivel egy időben adtunk mintát.
Igaza volt Szijjártó Péternek, amikor Orbán Viktorral folytatott videóbeszélgetésében azt próbálta elmondani a főnökének, hogy mentálisan megterhelőbb számára a vírussal való küzdelem, mint fizikailag.
Persze aggódsz magadért is, de leginkább azért, hogy ki fog a gyerekeidre vigyázni, ha netán válságosabbra fordul az állapotod. És természetesen az is felmerül benned, hogy mi lesz a két kisgyerekkel, ha netán bekövetkezik a legrosszabb.
Az állapotom közben romlott, az első tünetek utáni ötödik napon a légzésem egyre nehezebb lett, a vérnyomásom és a cukrom az egekben volt, így a feleségemmel és a háziorvosommal (aki nem jöhetett ki, hogy megvizsgáljon, így arra kellett hagyatkoznia, amit én telefonon elmondtam neki a helyzetemről) döntést kellett hoznunk, befeküdjek-e a lakóhelyemtől autópályán közel 100 kilométerre lévő járványkórházba. Az első elhatározás az volt, hogy befekszem. Végül, mivel úgy ítéltem meg, hogy kibírom otthon is, és főképp, mivel tartottam attól, hogy a Covid mellé még egy nagyszerű bakteriális kórházi fertőzést is összeszedek, otthon maradtam. Utólag elmondható, hogy jó döntés volt.
Ekkor ért életem egyik legfontosabb leckéje az őszinte és önzetlen gyermeki szeretetről. Kisfiam, a hatéves Vince már hónapok óta gyűjti a Stikeeznek nevezett miniatűr, kis tapadókoronggal ellátott játékfigurákat (képünkön). Most éppen ez a sláger nála, nagy becsben tartja, esténként megszámolja, csoportosítja őket, történeteket játszik el a segítségükkel. Azon az estén, amikor még úgy volt, hogy befekszem a kórházba, Vince elém állt, és azt mondta: „Apa, választhatsz egyet a Stikeezek közül.” Amikor kiválasztottam egyet, tovább tudta fokozni: „Ne azt, apa! Inkább vidd ezt – nyújtott felém egy plasztikmacit. – Mert ez a legszebb!” Ekkor már el kellett fordulnom, hogy a gyerek ne lássa a potyogó könnyeket. Azt a banális kis macit azóta is a tárcámban tartom.
A karanténról szóló határozat majdnem egy héttel, pontosabban hat nappal az első tünetek jelentkezése, illetve a tesztelési igényünk jelzése után érkezett meg a Kormányhivataltól – hibásan.
Ugyanis a határozat, amely alapján otthon vagyunk kötelesek maradni, nem a lakóhelyünkön, hanem egy másik településen, egy számunkra teljesen ismeretlen címen jelölte ki a karanténunk alatti kötelező tartózkodás helyét. Mondtam is a felségemnek, hogy ha meg akarunk felelni a kormányhivatali határozatnak, akkor este, amikor az megérkezett, felkerekedünk, és becsöngetünk a tőlünk jó pár kilométerre lévő házba, és közöljük az ott lakókkal, hogy most akkor mi ide beköltözünk, mert ide jelölte ki a karantént a hivatal. Biztosan örültek volna a koronavírusos család érkezésének. Az e-mailen érkezett iratban szerepel az is, hogy a határozat végleges.
Maga a határozat is nonszensz, hiszen hat nappal a mintavétel után a mintavétel napjára visszamenőleg rendeli el a zárlatot. Érkezett hozzá e-mailes csatolmányként egy úgynevezett „piros lap”; ezt elvileg ki kellene függeszteni az ingatlan ajtajára, kapujára, ahol koronavírusos tartózkodik. Ám erre a határozatban semmi nem utal. Mi mindenesetre kinyomtattuk otthon, és mivel csak fekete-fehér nyomtatónk van, a gyerekek kapták azt feladatul, hogy kiszínezzék a megfelelő helyeken pirosra. Az e-mail melléklete volt még egy tudnivalókat tartalmazó nyomtatvány, az „otthonában való elkülönítésről”, amely mint kiderült, az angol közegészségügy hasonló anyagának fordítása. A határozat „sima” levélben (nem ajánlottan vagy tértivevényesen) érkezett, kilenc nappal az első tünetek jelentkezése és nyolc nappal a tesztelés után, két nappal a karantén lejárta előtt. A feleségemnek nem is érkezett külön határozat, az én nevemre jött egy mindkettőnk nevét tartalmazó irat. Így ő hivatalosan nem is kapott semmiféle karanténkötelezvényt. Igaz, tekintettel a „sima”, nem igazolt levélre, én sem.
A legidegőrlőbb az, hogy ha ezt elkapja az ember, teljesen magára van hagyva.
A háziorvos nem jöhet ki a fertőzött otthonába (naponta többször is érdeklődött telefonon – hála neki), a kormányhivatalnak csak alanyok vagyunk, az állam minden pórusával azt üzeni: egyedül vagy ebben a háborúban. Az önkormányzat sem érdeklődött, hogy miben tudnak segíteni. Ha nem lennének barátaink és rokonaink, akik vagy tartották bennünk a lelket, vagy bevásároltak, vagy ügyet intéztek, akkor már éhen haltunk volna, vagy belebolondulunk.
A magyar állam „gépezetei” közül egyedül a bicskei rendőrség tette úgy a dolgát, mintha nem is Orbán Viktor Magyarországán élnénk. Szinte naponta ellenőrizték, hogy betartjuk-e a zárlatot, és nem mulasztották el, hogy hogylétünk felől érdeklődjenek. Elköszönéskor jobbulást kívántak. Kellemes csalódás volt, le a kalappal előttük.
A szaglásom visszatérte csak nagyon lassan, fokozatosan történt meg, úgy a kilencedik nap körül. Soha nem fogom elfelejteni, hogy az első aroma, amit éreztem, a narancslé illata volt, valahol nagyon távol, mégis jól kivehetően. Hihetetlen örömöt okozott ez az illat.
És most jön a legmegdöbbentőbb állami szabályozás és intézkedés. A tíznapos karantén végén (ez korábban 14 nap volt) bármiféle teszt nélkül automatikusan gyógyultnak számítasz, ahogy az a bizonyos határozat is fogalmaz, „a gyógyultnak nyilvánításhoz negatív eredményű légúti minta nem szükséges”.
Azaz a magyar állam úgy enged vissza több tízezer, korábban bizonyítottan fertőző embert a társadalom vérkeringésébe, hogy nem győződik meg arról, terjesztik-e még a vírust, vagy sem. Hányan mehettek vissza dolgozni, sportolni, bevásárolni úgy, hogy nem kellett megbizonyosodniuk arról, már nem fertőznek?
A háziorvosnak elviekben van lehetősége a hatósági karantén meghosszabbítására, ám ezt telefonos távgyógyászat, a fertőzött „bemondása” alapján teszi meg az orvos, aki egyáltalán vacakol ezzel. A gyakorlat inkább az, hogy a tíz nap végén automatikusan lejár a karatén. Az én zárlatom egy nappal tovább tartott, mint a hivatalos tíz nap, mert az én háziorvosom abba a kisebbségbe tartozik, amely bíbelődik a hatósági karatén indokolt esetben történő meghosszabbításával. Mivel engem roppant mód zavart volna, ha bárkit megfertőzök, bár nem lett volna kötelező, saját (még pontosabban: a szerkesztőség) költségére készíttettem egy PCR-tesztet a (meghosszabbított) karantén lejárta után. Amíg nem jött meg ennek az eredménye, addig önszorgalomból meghosszabbítottam a karanténomat. Végül 15 nappal az első tünetek jelentkezése után megérkezett a negatív lelet, a rémálom véget ért.
A negatív teszt ellenére továbbra is rendkívül fáradékony vagyok, kicsit köhögök, és furcsamód a névmemóriám nem a régi. Én még viszonylag olcsón megúsztam, de még így sem kívánom senkinek, hogy elkapja ezt az alattomos betegséget. Ezúton is kérek minden olvasót, hogy szigorúan tartsa be az óvintézkedéseket!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/47. számában jelent meg november 20-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/47. számban? Itt megnézheti!
