A kormánymédiában egy ellenzéki politikus sosem kapná meg azokat a lehetőségeket, amelyeket a magyar kormány az elmúlt hetekben a nyugat-európai sajtóban megkapott; főleg nem egy olyan forró politikai helyzetben, mint a mostani. Lehet, hogy mégiscsak rosszabbul áll Magyarország a demokratikus nyilvánosság terén, mint a kormánypártok szerint „hanyatló” nyugat?
Mióta a magyar kormány bejelentette, hogy vétót emel az uniós költségvetés ellen, kemény kritikákat kap külföldön, és a politikai harcban újra előkerült a magyar médiaszabadság kérdése is. A magyar kormány szerint a helyzet Magyarországon kiegyensúlyozott, szemben a nyugati médiával, amit gyakran illet szemrehányásokkal, amiért szerinte egyoldalúan tudósít a kormány ténykedéséről, anélkül, hogy a másik fél meghallgattatna.
Ebbe az érvelésbe nehezen illeszthető be az a látványos körút, amit az elmúlt hetekben a magyar kormánytagok – elsősorban Varga Judit igazságügyi miniszter – a nyugat-európai médiában tettek. A legnagyobb figyelmet itthon Varga Juditnak a BBC Hard Talk-ban adott interjúja kapta. A miniszter hivatalos közleménye szerint nem volt elégedett a beszélgetéssel, szerinte a szokásos előítéletekkel szembesült.
Pedig nehéz a helyzetet másképp értelmezni, mint úgy, hogy a kontinens legtekintélyesebb közmédiájának egyik legismertebb műsorában az igazságügyi miniszter 25 percet kapott, hogy megvédje az álláspontját, és reagáljon azokra a kritikákra, amelyekkel tele van az európai nyilvánosság. Nem hogy hátrányos helyzetbe hozták a kérdések, hanem kapóra jöttek neki. Végül is mi más célja lehet egy politikusnak egy interjúval, mint az, hogy az éppen aktuális, égető politikai kérdésekben a saját álláspontját hangoztassa? A politikai szereplők ilyen helyzetekben hajlamosak még attól is eltekinteni, hogy egyáltalán mi volt a kérdés. Azt pedig ugye végképp nem gondoljuk, hogy fideszes miniszterek a demokratikus nyilvánosság iránti tiszteletből adnak interjúkat bármilyen médiumnak is? Ha a tájékoztatás iránti elkötelezettség szent tüzével kellene otthon fűteniük, a kormánypárti politikusok döntő többsége másnapra megfagyna. Ha interjút adnak, nyilván azért adják, mert úgy gondolják, megéri nekik.
Varga Juditnak a kormány által különösképpen egyoldalúnak tartott német sajtóban is figyelemre méltó turnét sikerült lebonyolítania. Szűk két hónap alatt két nagy, mainstream napilapnak, a Die Weltnek és a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak adott interjút, amelyek konzervatív lapok ugyan, de éppen a magyar kormány különböző képviselői nyilatkoztatták ki milliószor, hogy a Lajtától nyugatra már az sem konzervatív, aki konzervatív. Varga Judit eszerint két nagy balliberális napilapnak adott interjút. De megjelent vele egy interjú a talán legjelentősebb, és a fideszes koordinátarendszerben nyilván szintén balliberálisnak minősülő német hetilapban, a Die Zeitben is. Ez nem gátolta a Die Zeitet abban sem, hogy szűk két hónap múlva a magyar kormányfővel is közöljenek egy nagyinterjút.
Nagy fantázia kellene ahhoz, hogy el tudjuk képzelni, amint a legközelebbi nagy belpolitikai pengeváltás során bármelyik, a kormányzati támadások kereszttüzében álló magyar ellenzéki politikus végigturnézza itthon azokat a médiumokat, amelyek a legkeményebb kritikával illetik – Magyarország esetében ez persze nem egy közmédiának nevezhető közmédiát és piaci alapon működő privát médiumokat jelentene, hanem a központilag vezérelt, államilag finanszírozott kormánymédiát. Az ellenzéki politikust elsőként a köztévé esti műsorában fogadnák, ahol udvariasan kivárnák az eszmefuttatásai végét, függetlenül attól, hogy közük van-e a kérdéshez. Aztán nagyinterjút adna a Magyar Nemzetnek – ami a nagyobb elérés végett lejönne az összes megyei lapban is – és mondjuk az Origónak. Ez Magyarországon az esetek 99 százalékában teljesen kizárt, ha a kormány által adófizetői pénzből működtetett köz-és magánmédiumokról van szó. Főleg nem egy ahhoz hasonló forró politikai helyzetben, mint amilyen most az Európai Unión belül a lengyel-magyar vétó miatti egymásnak feszülés, vagy akár egy egyszerű választási kampány.
Nyilván közel sem ez az egyetlen feltétele a média egyensúlyi helyzetének, de ez az, ami a legnyilvánvalóbb, és amit a legegyszerűbben számon lehet kérni, és ami alapvető feltétele lenne a demokratikus nyilvánosságnak is: a politikai szereplők lehetőséget kapnak, hogy megmutassák magukat, a választók pedig dönthetnek. A magyar kormány pontosan ezt próbálja minden áron elkerülni, legyen szó a médiáról, a választási plakátok kihelyezéséről, vagy arról, hogy teljesen megszűntek a valódi, nyilvános politikai viták. Amikor viszont a kormány versenyez éppen a nemzetközi porondon, akkor úgy tűnik, mintha kifejezetten jól jönne neki, hogy az általa antidemokratikusnak tartott nyugat-európai nyilvánosság mégiscsak demokratikusabbnak bizonyul annál, mint amit a Fidesz saját magának megálmodott.
