Szörényi Levente és Bródy János munkássága és barátsága a magyar kultúra egyik legdicsőségesebb fejezete, amely sok magyarnak jelent reményt és bizonyosságot – reményt arra, hogy a törzsi gyűlölet meghaladható, és bizonyosságot arra, hogy a mesterművek nem a polgárháború lövészárkaiban születnek.
A kilencvenes évek felszabadult politikai légkörében a legendás barátság drámaian megfeneklett, elnyelte a pusztító erővel feltörő népi-urbánus ellentét, épp ahogy a magyar társadalmat a külső ellenség megszűnése után a belső ellenség tragikus hibaként vélt felismerése. Szörényi Levente és Bródy János a két nagy történelmi kurzus ikonikus alakjává vált – ahogy az államszocializmus éveiben kettőjük barátsága reprezentálta a nemzet egységét, szembenállásuk úgy jelenítette meg a növekvő ütemben elszabaduló kultúrharcot és politikai alapú közgyűlöletet, amelynek eredményeként a harmadik magyar köztársaság 2010-ben megbukott, a balliberális tábor pedig a médiában, a gazdaságban és a pártpolitikában egyaránt megsemmisült.
Az egyensúly, amely 2010-ig valamelyest biztosította a demokratikus jogokat, a polgári fejlődést, az „élni és élni hagyni” elvét, végleg megbomlott, a nemzeti radikális szellemű, bizánci gondolkodású és feudális viszonyokat építő Orbán Viktor pedig újraszervezte Magyarországot. A társadalom István és Koppány két évtizedes küzdelme után olyan országban találta magát, ahol egy korrupt és gátlástalan Koppány tudatosan számolja fel és üresíti ki a nyugati elköteleződés szimbolikus és praktikus tereit. Újra lezajlott az a fordulat, amelyet a második világháború után még a Vörös Hadsereg kényszerített a magyarságra – a kádári örökséget és a keleti orientációt ezúttal a jobboldal vállalta fel, hogy sok-sok nemzeti giccsel megterhelve hagyja el az istváni utat.
Felemelő pillanat volt, amikor Szörényi Levente is megértette ezt az árulást és az ahhoz tartozó hitványságot, s széles körben kinyilvánította, hogy nem akar ennek az átmenetnek a kulturális hivatkozási pontja lenni: 2012 végén váteszi erővel kérte számon az Orbán-rendszeren a magyarságból való kirekesztést, a filléres nemzetieskedést, a trollok és brókerek, aranyásók és celebek diktálta kultúrát és azt, hogy a kétharmados fülkeforradalom nem csillapította, hanem épphogy felszította a polgárháború lángjait. Szörényi Levente e helyzetben bízta Alföldi Róbertre az István, a király színpadra állítását – bátor kiállással próbált keresztbefeküdni a nemzetet megosztó gyűlölködésnek. Megtette azt, amit a győztesnek tennie kell, s gesztusa nyomán magára is maradt. A korszellem nem kedvez azoknak, akik békejobbot nyújtanak, akik középre állnak, akik a törzsi identitásnál többet mernek gondolni a világról. Úgy tűnt, hogy Szörényi és Bródy újra közös hangot talált.
Nyolc évvel később elkeseredetten látom, amint a Mandiner „konzervatív újságírói” a hetvenöt éves Szörényi Leventét újra a polgárháború frontvonalába rángatják: annyira tisztelik, hogy ágyúba töltik, s már lövik is vele Bródy Jánost, a színművészeti egyetemet és a balliberális kurzust. Gondolom, elégedetten dőlnek hátra a dolgos nap végén: csak megtörték Szörényit, csak sikerült újra csatasorba állítaniuk, csak sikerült halálos sebet ejteniük Bródyhoz fűződő félévszázados barátságán. A trollface önelégülten röhög a markába: sárba és húgyba rángatni a magyar kultúra legnagyszerűbb együttműködését, a nemzet legdicsőségesebb pillanatait, reményeit, hőseit, lelki vezetőit – ugyan mi szolgálhatná a „nemzeti oldal” nagyobb dicsőségét? Szörényi és Bródy szerzőtársi kapcsolata egy olyan Magyarország jelképe, ahol népinek és urbánusnak, jobboldalinak és baloldalinak egyaránt helye van. El kell pusztítani. Ki kell üresíteni. Fel kell tölteni sérelemmel és gyűlölettel.
Szomorú látni, amint Szörényi Leventét újra maga alá temeti a világszellem hullámverése, és beszippantja a kultúrharc örvénye. Hiába jogos a kritikája a Black Lives Matter mozgalmával szemben, hiába érti, hogy az önmagából kifordult, radikális liberalizmus szabadságot és kultúrát veszélyeztető elemi erő, ha többé már nem képes megvonni ugyanazokat a tanulságokat a trollkurzus kapcsán, amelyeket nyolc évvel ezelőtt – holott azok Magyarországon semmit sem vesztettek érvényükből. Két törzs identitáspolitikája áll szemben egymással, Szörényi Leventét pedig elnyeli ez az ár. Méltatlanul rúg bele több ízben Bródy Jánosba a nyolcvanas évekig visszamenően, s már nem érti, hogy Orbán Viktor és a jobboldali trollkurzus éppúgy a szabadság esküdt ellensége, mint Gyurcsány Ferenc és a balliberális áldozati kurzus.
Azt is fel kell ismerni ugyanakkor ebben a konfliktusban, hogy míg Szörényi Levente képes volt éveken át a maga szekértáborának ellenében politizálni, Bródy János e téren soha nem követte őt – Szörényi pedig tudomásul vette, hogy vagy a törzsére, vagy Bródyra szüksége van. Hát visszagravitált a népnemzeti kurzushoz, mert így kevesebbet kell feladnia önmagából.
Fájdalmas látni ezt, és elgondolkodtató, hogy ha ez a két hatalmas alkotó, ez a két nemzeti ikon nem volt képes felülemelkedni a törzsi ingerültségen, akkor a magyarságnak van-e erre bármi esélye. Akárhogy is: amíg az István, a király taktusai megpendítenek valamit mindkét törzs tagjainak lelkében, még van remény.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/48. számában jelent meg november 27-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/48. számban? Itt megnézheti!
