Mi baja van Budapestnek? Mint amikor meglátogatod a nagybeteg rokonodat, aki napok óta süpped a párnahalomban, és onnan, a kórság verejtékes árkából próbál minden erejét összeszedve felmosolyogni rád. A pesti rakpart is halovány. Pislákol. Este hét felé kanyarodik a téli időszámítás, egyéb ilyenkor ott imbolyog a Dunán a csupa fényből rajzolt másik city. Most meg? Erre-arra dereng otthonnyi világosság, mintha a kényszerszünetelő hotelek és üres irodák közé szorult otthonok lakói az estét is magukra zárták volna.
Furcsa ez így. Megszokhatatlan. Csak az Andrássy úton pumpál a forgalom, ahogy a kizárólag online karácsonytól tartók hazafelé igyekeznek az előre hozott bevásárlásból, ám ez a normális hétvége illúziója csupán; ahogy elhagyjuk a belvárost, magunkra maradunk. S mert nincs mit nézni, meglátjuk az első plakátokat, szép, nemzeti színű keretben piros, fehér, zöld háttérbe illesztetett karakterekkel:
Kijárási tilalom: 20.00–05.00 november 11. – december 10. Vigyázzunk egymásra!
Előbb szórványosan, azután, ahogy egyre több a beépítetlen placc, házaktól szabad terület, amint szokták, kettőt, hármat, négyet is egymás mellé, alá-felé suvasztva. Hátha november vége felé, két héttel a korlátozások bejelentését követően is akad szerte e hazában, akinek sikerült elkerülnie úgy a valamennyi létező média- és nyilvánosságfelületen naponta ezerszer elmondott, bemondott, leforgatott, megírt, kielemzett, szakmányba ismételt információt, mint a szabályok betartását ellenőrző rendőri és túlfegyveres erőket. Jobb később, mint soha; most majd a homlokára csap a renitens, potenciálisan szuperfertőző-gyanús személy (SzGySz – mert olyan őslibernyákosan hangzik), a kertek alatt hazakullog, és szégyenében december 10-éig elő se merészkedik.
A kerület központjában hirdetőoszlopok, azokon is mind a kormány üzenete tekereg.
Már nem háborodok fel, nem sziszegek dühösen állampolgári, mi több, polgári káromkodást, nem küldök senkit sehova, egyszerűen szomorú vagyok. Tényleg, de tényleg nem lehet lejönni a szerről? Értem én, hogy a közpénzek jellegének szüntelen alkimizálása az illibernyák unortodoxia alkotmányos tartóoszlopává érett, de van ez a néhány járvány verte hét, hónap, legalább ilyenkor szusszanni egyet? Pláne, amikor már olyannyira stabil és erős az ország (nem én mondom, nem ironizálok, doktorminiszterelnökúr szavait vettem kölcsön, ha már), hogy zökkenőmentesen képes 900 milliárd forintnyi hitelt felvenni, a csok-újszülött nemzedéket is jó előre, de legalább masszívan eladósítva.
Nicsak, ott van még egy, felsuvasztva a fényes nappal is félhomályban gubbasztó ócska ház omladozó tűzfalára, tán ez tartja össze az egész, ki tudja mióta lakatlan viskót. Hí ’be nehéz kerülni a demagógiát, ellenállni a kísértésnek, hogy csak ebből az egyetlen kampányból hány munkanélkülivé lett családfenntartót támogathatnánk – ejnye, elrontottam a ragozást, nekem ugyanis nehéz leszokni a mi pénzünk, mi ügyeink, mi országunk, mi jövőnk gondolkodásról. Amúgy is késő, a polgári demokrácia kis ördöge már serényen tüsténkedik, hogy azt súgja: nemzeti konzultáció?
Azt a mindenségit! Hogy elfelejtettük! Hát azzal mi a búbánat lett? Körötte csend és néma tartomány, miközben oda is elpattant tizenegy és fél milliárdocska, úgy rémlik. Igen, jól tetszenek sejteni, nyilván tisztában vagyok a nemzeti konzultáció műfaji lényegével, pontosan tudom, hogy mindössze annyi történt: a valóság beelőzte zseniálisan opportunista aktuálpolitikusainkat, a propagandaalapú társadalomirányítás meg kénytelen volt utánarohanni. Kicsit sokba került, felesleges is volt, hát, ez van, barátaim. Senki sem tévedhetetlen. Alig merem leírni: ő sem.
Olvasna még Dévényi Istvántól? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/48. számában jelent meg november 27-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/48. számban? Itt megnézheti!
