Történelmi távlatba helyezve a Fidesz parlamenti évtizedeit, illetve Orbán Viktor pályáját, elkeserítően sok párhuzamot találunk a magyar demokrácia 1945 utáni történetével. A párhuzamosság nem a hivatalos pártideológiában érhető tetten, hanem a hatalomgyakorlás technikáiban, illetve magához a hatalomhoz viszonyulásban. A Fidesz nem kommunista párt – de úgy viselkedik.
Rákosi Mátyás azzal érkezett meg Moszkvából 1945 elején, hogy átveszi a magyar kommunista mozgalmat, és felépíti a szovjet mintájú államot. Ehhez maga alá kellett gyűrnie a kommunista pártot, el kellett foglalnia az országgyűlést, és megragadnia a kormányhatalmat. A kivitelezés egymással párhuzamosan történt, hol az egyik, hol a másik pályán haladt gyorsabban, mesterien kihasználva minden kínálkozó alkalmat hatalmának növelésére.
A párton belül a legkülönfélébb eszközökkel növelte befolyását. A demokratikus pártközi kapcsolatokban gátlástalanul élt nemtelen, sportszerűtlen eszközökkel, például a szövetséges pártokba beépített vagy a tagjaik közül így-úgy behálózott kriptokommunisták segítségével.
Miután – jórészt törvénytelen módszerek alkalmazásával – sikerült országgyűlési többségre szert tennie, új alkotmányt fogadtatott el, amelyben örök időkre biztosította pártjának a közhatalmat. Ennek birtokában pártjának szerezte meg az önkormányzatokat is, kiépítette a tanácsrendszert. A tanácsok a központi kormány- és pártakarat végrehajtói voltak, nem pedig a helyi közösség akaratának megvalósítói.
A szimpla kommunista párttag majdnem ugyanúgy ki volt szolgáltatva a rendszernek, mint a pártonkívüli. Ezt a kommunista pártvilágot írta le Orwell a külső párt-belső párt terminusokkal. A teljes államapparátus Rákosi Mátyás és a szűk pártvezetés akaratának engedelmeskedett. Nem lehetett pozícióba jutni, csak Rákosi elvtárs (a Párt) bizalmából. A rezsim ideológiailag tagadta a magántulajdont – ezért a javak feletti rendelkezés joga nem a tulajdon, hanem a politikai erő alapján történt. Minden vagyont államosítottak – és az állam nevében a kommunista párt rendelkezett minden vagyonnal.
A Rákosi-rendszer működőképességét nemcsak az erőszak biztosította, legalább annyira fontos volt a propaganda, a tudatformálás is. Az embereket elzárták mindazon információktól, amelyek nem vetettek jó fényt a rezsimre. Papíron volt sajtószabadság, az alkotmány úgy fogalmazott, hogy „a nép érdekeinek megfelelően”. Azt, hogy mi felel meg a nép érdekeinek, természetesen a Párt döntötte el.
A Rákosi-rezsim igen eredményesen érvényesítette akaratát. Ennek oka az volt, hogy a maroknyi létszámú belső párt sok ezer önkéntest talált a különféle posztokra. Olyanokat, akik elhitték a Párt eszméit, szlogenjeit, világlátását. A hamis világképet a sajtó „termelte”, az újságírók, szerkesztők feladata volt a nép „felvilágosítása”. Az egész bűnös, erkölcstelen rendszerért súlyos felelősség terhelte a sajtóját.
A rezsim azért volt kerek, mert a kör bezárult: a párton belüli tisztogatások garantálták, hogy senki semmire se merjen még gondolni se. Hogy mindenki féljen. A rezsim csúcspontja volt, amikor Zöld Sándor belügyminiszter, ráébredvén, hogy ellene készül a következő koncepciós per, megölte egész családját és önmagát.
A történelem, mondhatjuk, megismételte önmagát. Orbán Viktor és szűk köre a Rákosiénál sokkal hosszabb idő alatt, de 2010-ben eljutott abba a helyzetbe, hogy felszámolhatta a magyar demokráciát. Meg is tette. Rendszere persze nem totális diktatúra, nem használ – nincs is rá szüksége – fizikai erőszakot. Ez nagy különbség, a két korszakot egy az egyben megfeleltetni egymásnak hiba volna, de a politikai módszerek, a lelki tényezők egyre hasonlóbbak.
Orbán is kiterjesztette hatalmát a teljes államapparátusra. Mivel most a vagyon felett magántulajdonosok rendelkeznek, a közvagyont szűk körének kezére juttatja. A tömegtájékoztatást teljesen az érdekei szolgálatába állította. A rivális pártokat behálózta, illetve halálos pénzügyi szorításban tartja. Igen, Orbán Viktor Rákosi elvtárs legjobb magyar tanítványa. Ma már magában a Fideszben is folyamatos a fenyegetettség. Pintér Sándor és Polt Péter kizárólag Orbán Viktornak felel. Minden képviselő, polgármester és egyéb kisebb-nagyobb fideszes döntéshozó tisztában van vele, hogy csak egyszer mondhat ellent Orbán Viktor akaratának.
Természetes, hogy minden változik, a Fidesz is. Az 1990-es, 22 tagú Fidesz-frakcióból ma már csak Orbán Viktor, Kövér László, Deutsch Tamás, Kósa Lajos, Németh Zsolt és Varga Mihály maradt, illetve Áder János, mondhatni, élve eltemetve az elnöki palotában; 15-en eltűntek a politikából, vagy valahol a Fidesz-univerzum peremén keringenek. Annak a hamvas, megújulást ígérő Fidesznek a kétharmada már nincs sehol.
Demeter Szilárd a tökéletes újfideszes. Bozótharcos mentalitása mint negatív előjel fordítja minden képességét mínuszba. Orbán Viktorba vetett vakhite emelte a Petőfi Irodalmi Múzeum (!) élére, amely stallumból immár évek óta mérgezi a magyar kultúrát. Minapi eszmefuttatása – miszerint ma „Európa Soros György gázkamrája” – a tomboló újfideszes országrontás kvint esszenciája.
Szájer József a csöndesnek remélt hétvégén leköszönt európai parlamenti mandátumáról, és bejelentette teljes visszavonulását a közélettől. Sokan meglepetéssel fogadták a hírt. Aztán egy pillanatra arra gondolhattunk, hogy Szájer bizonyos értelemben kimagaslik a Fideszből. Hiszen valaha emberfeletti szorgalommal dolgozott a magyar demokráciáért, hazánk európai uniós tagságáért és beilleszkedéséért. Így mostani távozása is a Fidesz rothadásának jele. Azóta tudjuk, valóban az, csak egészen más okból.
Olvasna még Reichert Jánostól? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/49. számában jelent meg december 4-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/49. számban? Itt megnézheti!
