Bizonyos Hajdú Péterről fogok mostan tinéktek regélni.
De nem úgy, hogy mélységesen fölháborodok NER-kishalunk negyedmilliárdos botlásának bírósági megítéltetésén, hanem hősünket (lásd még: a figurát, a karaktert) kívánom megénekelni. De nem úgy, mint tette azt Puzsér Róbert lantostársam anno, egyrészt, mert az a stílus az övé, stipistop, másrészt meg nem szeretnék feszt és nonstop bíróságok kies folyosóin kóricálni, ugyanis jómagam, mint anti-NER-kishal, ritkásan számíthatok arrafelé a mélyen tisztelt nagytiszteletű testület kimagasló jóindulatára. Éngemet elítélnek, ha halvány gyanúja fölmerül, oszt jó napot, szóval inkább nem reszkíroznám.
Hajdú Péterről tehát.
Első bényomásomat akkor szereztem felőle, midőn egy humoros végkifejletbe torkolló közúti ellenőrzéssel nyitányodott Petőfi Csarnok-béli Depeche Mode-klubba iparkodván egyik kollégája elmesélte a járműben, miszerint Hajdú Péter az a féle, aki az akkor még Magyar Televíziónak titulált köztévé székházában tartott szerkesztőségi értekezleten elsőként és harsányan röhög a saját rossz viccein. Hallottam már erről a nagyon veszélyes embertípusról – leggyakrabban politikusnak állnak, de ollasféle is előfordul, hogy addig-addig heherésznek félrekanyart tréfáikon, mígnem elhiszik, hogy ők humoros népek; ilyenkor tévékbe járnak sókat gyártani sók – párdonelnézéstbocsánat – sok pénzekért, hogy aztán ezeket a produkciókat se élvezze rajtuk kívül senki.
Hajdú Péterről még azt tudom elmondani, hogy Sarka Kata. Akiről pediglen azt tudom elmondani, hogy valahogyan mindig arrafelé akad biznisze, ahol Rogán Antalnak és/vagy Rogán Antalnénak – és akiről azt tudom elmondani, hogy már megint úgy hívják, ahogy egy ideig nem úgy hívták.
Ilyen világot élünk, kérem szépen.
Ám jobban belegondolva a Hajdú Péter működésének életemre gyakorolt hatására, mégsem ereszthetem el ilyen könnyedén a témát, ugyanis a Depeche Mode meghatározó szereplője volt kamasz- és ifjúkoromnak, mi több, ma is az. Rajongási szintemet jól mutatja, hogy példának okáért készítettem Enjoy the silence empéhárom-válogatást, hogy hosszadalmas órákig csak ennek a dalnak a különböző változatait, koncertfelvételeit hallgassam, és esküszöm, jó volt. (Lehet, csinálok megint.) Bulváros off-offtopic (vagy ez a tagadás tagadása?), hogy az együttes egyik Budapest Sportcsarnokban megrendezésre került hangversenyén Kelemen Anna ugrált előttem eggyel, a többi diszkrét történelem. Ja, nem miattam.
Hajdú Péter magyar médiabéli fontosságát egyébiránt jól példázza, hogy amikor egy Depeche Mode-remixek és B oldalas dalok lemezen rátaláltam a Dangerous című felvételre, napokig azon agyaltam: egy ennyire zseniális nóta miként kerülhetett a „futottak még” kategóriába. Persze ez is a banda erejét mutatja, ha már Hajdú Péter.
De nem húznám tovább az időt, hisz valamennyi nyájas olvasó Hajdú Péterre kíváncsi, íme tehát a vallomás, az én személyes Depeche Mode top 5-ös listám:
1. Enjoy the silence
2. Higher love
3. The landscape is changing
4. Dangerous
5. Dreaming of me
Más egyebet nem szeretnék elmondani Hajdú Péterről, vagy, ahogyan B. Gy. gyermekkori országos cimborám fogalmazott, amikor ezerkilencszáznyolcvan-valahányban egy, az Edda 1–2., a Kontroll Csoport, az URH, az A. E. Bizottság albumaival fémjelzett, sajnálatos módon demizsonos mádi félédesen, valamint tonik híján tiszta ginbe tekert szénsavpatronon, továbbá alsó hangon ötvenfokos házi pálinkán lefőzött szemes kávén alapuló házibuliból hazafelé tántorogván a helyi jóindulatú önkéntes rendőr hajnali öt óra harminckét perc nullanullakor igazoltatás helyett egyszerűen csak rákérdezett a nevére:
Nem vallok!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/50. számában jelent meg december 11-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/50. számban? Itt megnézheti!
