Ma még ott tartunk, hogy egyre rövidebbek a nappalok, és egyre hosszabbak az éjszakák. De karácsonyhoz közeledve már küszöbön áll a változás, és a téli napfordulót elérve lassanként fogyatkozni kezd a sötétség. A politikában is vannak efféle napfordulók, amikor már tudjuk, hogy a változás elkerülhetetlen, de még türelemmel ki kell várnunk az érkezését.
Ilyen napfordulót jelentett a hazai közéletben az őszödi beszéd 2006. szeptemberi nyilvánosságra kerülése, bár akkor még nem lehetett pontosan tudni, hogy ez csak a sajátjai körében szokatlanul őszinte miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc bukását jelenti-e majd, vagy a tavaszi választás után mélyrepülésbe kezdett MSZP– SZDSZ-kormányét. Az utóbbit a 2008-as szociális népszavazás tette teljesen egyértelművé, amikor a választók nemcsak „Ferinek” üzentek valami tömöret és velőset (emlékezzünk Horn Gábor adekvát értelmezésére), hanem az országot vezető koalíciónak is. S miután a saját legitimációs válságával elfoglalt kormányt a 2008–2009-es nemzetközi pénzügyi válság készületlenül érte, Bajnai-féle gazdasági vészfékezés ide vagy oda, a 2010-es választásokra készülve a Fidesz győzelme már végképp nem volt kérdéses, legfeljebb annak mértéke.
Bő egy évtized távlatából talán már nem könnyű felidézni az akkori közhangulatot. Amikor a ma kormányoldalról „független-objektívként” lesajnált sajtó – egykét kivételtől eltekintve – ha nem is mindig objektív módon, de vélt vagy valós pártszimpátiáitól egyre inkább függetlenül illette egyre élesebb kritikával a szocialisták szerencsétlenkedését. Amikor egy idő után már a baloldali-liberális választók egy része is úgy volt vele, hogy ebből elég, jöjjön végre valami más. Jöjjön újra a Fidesz – hiszen ez a „más” kizárásos alapon csak Orbán Viktor pártja lehetett –, ők legalább majd rendbe teszik a gazdaságot, és véget vetnek ennek a sehova sem tartó, káoszba fulladó kormányzásnak. És jött is a Fidesz, vele pedig valami egészen más. Csakhogy ami akkor fénynek látszott az alagút végén, arról kiderült – kinek előbb, kinek később –, hogy a szemből érkező gyorsvonat.
Akik a következő napfordulót várják, azok számára egészen rövidek már a nappalok: napról napra, évről évre nő a sötétség. Egészen más ma ellenzékinek lenni, mint a Gyurcsány-kormány idején volt (ezt azok tudják legjobban, akik mindkettőt próbálták). Akkor ugyanis biztos lehetett benne az ember, hogy bármennyire elege is van a kormányon lévőkből, annak rendje s módja szerint előbb-utóbb jön az ellenzék, és leváltja őket. A mai ellenzéki szavazónak ez a bizonyosság nem adatott meg: évek óta annak a nyomasztó kérdésnek az árnyékában él, vajon leváltható-e egyáltalán az Orbán-rendszer. S közben azt kell tapasztalnia, hogy az a kormány, amely a testre szabott választási rendszerben a szavazók kevesebb mint felének támogatásával szerez újabb és újabb kétharmadot – ne feledjük, 2014- ben 44, míg 2018-ban 49 százalékot kapott listán a Fidesz –, egyre kevésbé hajlandó bármiféle gesztust gyakorolni azok felé, akik nem rá szavaztak. Míg korábban minden kormány kísérletet tett arra, hogy az ország egészét megszólítsa, addig Orbán már régóta csak a saját táborának játszik, mi több, politikáját a másik oldal tudatos és folyamatos provokálására építi.
Valószínűleg ez a sarokba szorítottság magyarázza az ellenzéki közvéleményre jellemző állandó csodavárást. Azt az attitűdöt, amely minden, az átlagosnál kicsit is tehetségesebb vagy érdekesebb új ellenzéki szereplőt egyfajta messiásként kezel (hogy aztán kiderüljön, egymagában ő sem fogja megváltani a világot), és minden kisebb-nagyobb botránytól azt reméli, végre halálos sebet ejt a rendszeren (hogy aztán kiderüljön, még a felszínét sem sikerült megkarcolnia). Ezért érdemes óvatosan kezelni az elmúlt hetek csodavárásra alkalmat adó eseményeit, hiába fogadták sokan olyan kitörő örömmel Szájer József ereszcsatornás mutatványát, mintha előbb érkezett volna a Mikulás. Talán az uniós vétó esete mutatja legjobban, milyen könnyű átesni a ló túloldalára: akik egyik nap még Orbán példás megbüntetését várták Európától, másnap már arról értekeztek, hogy Európa cserben hagyott bennünket, átvéve a propagandasajtó szólamait Orbán „hatalmas győzelméről”.
2020-ban nem könnyű megmondani, vajon kifelé tartunk-e már a sötétségből. Elképzelhető, hogy erről a minden várakozást felülíró, pandémiától sújtott és botrányokkal övezett évről, amelyben az Orbán-rendszer eddigi legkomolyabb kihívásával szembesült, utólag az fog kiderülni, hogy a fenti értelemben vett napfordulónak bizonyult. Ha viszont így lesz, ezúttal nem érhetjük be annyival, hogy jöjjön végre valami más. 2010-ben megtanulhattuk, hogy pontosan tudnunk kell, mit is várhatunk azoktól a pártoktól, amelyek többet ígérnek puszta kormányváltásnál.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang karácsonyi dupla számában jelent meg december 18-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/51. számban? Itt megnézheti!
