Bevallom, számomra – jó harminc éve – egy idilli kép jelenítette meg a jövőt. Egy alpesi osztrák (olasz? svájci?) tájban egyedül áll egy magas, meredek tetejű ház, mellette nagyon hosszú és mély, nyitott kocsiszín, benne egy személy- és egy teherautó, egy motorkerékpár, két bicikli, mindenféle tárgyak, egy levetett bakancs, rádobva a zoknik…
Kicsit távolabb oszlopra erősítve egy deszkalap, rajta néhány újság, és kavics a szél ellen, egy kis papíron feltüntetve az ár, s persely is lógott a szélén, aprópénz zörgött benne. Kerítés sehol, néhány bokor és cserje jelölte, hogy hol kezdődik a porta. A hegyoldalon messze volt egy hasonló ház. És csend, nyugalom, béke amerre nézel… Tudom, s akkor is tudtam, hogy ez az idill – a számomra addig elképzelhetetlen bizalom millió jele – évszázadok szüleménye. De – gondoltam – most már mi is elindulunk ebbe az irányba. Már át lehet lépni a nyugati határt.
Soros: szponzorból ellenség
És tényleg elindult egy más élet. Az állampárti világot magunk mögött hagyván, vigyázó szemünket Brüsszelre vetvén (Batsányi János után szabadon). Mi tagadás, azt gondoltuk: most aztán össze kell szedni magunkat. Az évszázados lemaradást, a tévutakat behozni nem lesz könnyű feladat.
E tudatunkat megerősítette, hogy az EU-ba igyekeztünk, s ahhoz, hogy a vágyott Nyugat fogadni tudjon bennünket, népszavazáson kellett hitet tennünk az Európai Unió Alapjogi Chartája mellett. És mi felesküdtünk arra, hogy az emberi méltóság, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, az emberi jogok – beleértve a kisebbségekét is ( 2. cikkely) – eszméit nem csupán betartjuk, de egymással is betartatjuk.
A magyar nép végre egy nyílt, szabad társadalomra mondhatott igent a proletárdiktatúra bezárkózó évtizedei után. Arra a társadalomra, amelynek alapeszméit Soros György, az Amerikába szakadt milliárdos is hirdette, ki ezen eszme térhódítása érdekében nem kímélte anyagi eszközeit sem. Ezen eszméket szívták magukba az akkor induló Fidesz vezetői – Orbán Viktor és társai –, élvezték a Soros-ösztöndíjat, az általa támogatott külföldi utakon, tanulmányi kurzusokon vehettek részt, s a legjobb egyetemeket látogathatták, közte a legpatinásabb Oxford Egyetemet. Rég volt...
Ma Soros a hatalomba került Fidesz számára az egyes számú ellenség. Milliárdokat költött a kormány arra, hogy a plakátokon Soros mosolygó arca mindenkiben iszonyatot és félelmet váltson ki. Az általa idehozott és finanszírozott Közép-Európai Egyetem rövid időn belül a világ egyetemei között a 250-ik helyet vívta ki magának (az ötszázban nincs más magyar egyetem), a CEU által közvetlen kapcsolat létesült hazánk és az USA felsőoktatása között… és mégis távoznia kellett az országból.
Sajnos, ez nem egyedi eset, minden héten történik valami meghökkentő dolog. Ebbe a sorba illeszkedik Orbán Viktornak az a lekezelő, szinte megalázó megnyilvánulása is, amellyel a Pfizer-vakcina egyik megalkotóját „kisújszállási asszonyságként” aposztrofálta. Karikó Katalin három és fél évtizede kényszerült arra, hogy a tudományos pályáját külföldön, az USA-ban folytassa, s lett idővel a Pfizer-BioNTech cég alelnöke.
A vakcina létrehozása okán sokan egy leendő Nobel-díjast látnak benne. Itthon a magyar tudományosság kiválóságaként övezi növekvő tisztelet, de a miniszterelnökünk sajnálatosan nem osztozik ebben az örömben. Számára csak a magyar származás az, ami fontos. Nagyon szomorú azt tapasztalni, hogy a XXI. század harmadik évtizedében a kiválóság minden megjelenése mintha sértené a rezsim értékrendjét. Az egyetemek általában is, az Akadémia intézetei, az autonómia minden megjelenése a hatalom rosszallásával szembesül… És a kvalitás rendszerszerű lebecsülése, olykor elutasítása az erő primátusával párosulva a kormányzat teljesítményére is rombolóan hat.
E lap hasábjain vettem számba nem is olyan régen (július 25-én), hogy az Orbán-kormány munkáját miként értékelik a nemzetközi szakmai szervezetek. Hová sorolnak bennünket a három kétharmados Fidesz-kormányzás után. A helyzet siralmas. A tudomány, az oktatás terén a magyar név tíz éve még mindenhol elismrést váltott ki – ma ez az álmok világába került. Hazánk kormánya a versenyképességi szempontok alapján Kambodzsa és Burundi kormányai közé ékelődik. Ami a demokráciát illeti: itt is hátra sorolódtunk, s 2019-ben a Freedom House közzétette: „Magyarország már nem demokrácia”. Ahol „előkelő” a helyezésünk: az a korrupció.
Célkeresztben az alapítványi pénzek
A jogállamiságot a végére hagytam, mivel ez a decemberi EU-csúcson is meghatározó szerepet kapott. Jogosan. Az Alapjogi Charta minden elvi követelményének teljesítése a jogállamisággal függ össze. Ha nem különül el egymástól a végrehajtó hatalom, a törvényhozói hatalom, és a bíróság, ha ezek egymástól nem függetlenül működnek, ha nincs alulról építkező döntési rendszer – akkor valamennyi alapelv sérül, vagy egyáltalán nem érvényesül.
Nos, Magyarország helyzete e téren nagyon rossz! Rosszabb nem is lehetne. A Word Justice Projekt 2018-as felmérése szerint az 57 EU-, EFTA- és észak-amerikai ország között hazánk az utolsó. Más szóval: ha az Európai Unió vezető testületei, a Parlament és a Tanács napirendre tűzné az unió alapjogainak érvényesülését, benne a magyar parlamentarizmust, akkor külön vizsgálat nélkül is nyilvánvaló lenne: nagy a baj. És ha felszólítaná az Orbán-rezsimet, hogy a népszavazáson vállalt követelményeket realizálja? Nos, akkor lenne igazán nagy a baj. Mert hátraarcot kellene csinálni. A kormánynak! Akkor távozniuk kellene a hatalomból.Vagy nekünk is az EU-ból?
Jelenleg azonban mindössze az EU-s forrásokat kell a magyar kormánynak tisztességesen hasznosítania ahhoz, hogy továbbra is dőljön hazánkba az uniós polgárok pénze. 2021-től már nem szabad az uniós forrásokból lopni. Ehhez más forrást és megoldást kellett találni. Gyorsan ment: az új helyzethez szükséges intézkedéseken már túl is vagyunk. Az Alaptörvényt módosította a végrehajtó hatalomtól „független” Országgyűlés, s így az alapítványokba kerülő költségvetési pénz elveszti költségvetési jellegét. Az ilyen pénz felhasználása nem transzparens, nem vizsgálható. A jövőben csak az alapítványi pénz esetén „szabad a gazda”.
Így aztán a brüsszeli szigorítás január 1-e után mindössze azt jelenti, hogy a GDP-nk 3-4 százalékát kitevő EU-s forrás tabu a kormány oligarcháinak, csak az ezen kívüli, de főként az alapítványba helyezett pénzzel tudja a rezsim politikai céljait a jövőben is „hatékonyan finanszírozni”. Az első ilyen lépésen máris túl vagyunk: a kormánytól 100 milliárd forintot kapott a minap a Mathias Corvinus Collegium alapítvány „fejlesztési” célokra.
Zsarolási lehetőség helyett többségi döntések
Ez a történet azonban nem azt kívánja bebizonyítani, hogy az Orbán-kormány mennyire kreatív tud lenni, ha hatalomról és pénzről van szó. Hanem arra szeretné a figyelmet ráirányítani, hogy az Európai Unió sérülékeny.
A globalizáció, a technológiai korszakváltás időszakában a nemzetek elemi érdeke, hogy együtt, szellemi és anyagi erőforrásaikat összehangoltan, egymást erősítve hasznosítsák. Együtt gyorsabban, messzebbre, többre juthatunk, mint külön-külön. Persze mindig vannak haszonlesők, akik a többiek rovására akarnak előnyhöz jutni. Ezek ellen sokkal egyértelműbben és összefogva kell(ene) fellépni.
Európában a nemzeti populisták, mint Marine Le Pen vagy az AfD, az USA-ban Donald Trump képviselik ezt a felfogást. Az idő – szerencsére – nem nekik dolgozik, mint a napi események is bizonyítják. De az EU-nak határozottabban kell(ene) a közös érdekeket, célokat képviselni! Óriási lépés a 750 milliárd eurós helyreállítási alap, amely egy közös stratégia, döntési rendszer kiépítésének meghatározó eleme. De meg kellene tenni a következő, ugyancsak elvi jelentőségű lépést is, egyetértve Manfred Weberrel: a többségi döntések rendszerének alkalmazását is. Az Európai Unió Tanácsában mindenekelőtt! Hogy ne lehessen még egyszer a visszahúzó erőknek a vétó eszközével zsarolnia a haladás erőit, rontani az Európai Unió pozícióit a globális versenyben.
És akkor talán közelebb jutunk ahhoz az elképzelt világhoz is, amelyben 30 évvel ezelőtt reménykedtem sokad magammal.
