Dunbar hadnagy elhatározza: állandó jelleggel unatkozni fog, meghosszabbítva ezzel az életét. A 22-es csapdája eleje táján van ez, és hamarosan kiderül, hogy nem működik a dolog, de hogy pontosan miért, nem jut eszembe. Utánanézni nem tudok, mivel szétnyűttem a példányomat a rohanó évtizedek során.
Most meg azt mondják sokan, hogy ez a 2020-as év milyen irtózatosan hosszú volt, milyen unalmas, nem történt semmi, alig lehetett kivárni a végét. Nem így van. Szerintem soha az életben nem volt még olyan, hogy egy év ekkora sebességgel tűnjön el a palettáról. Fix, hogy ez nem pusztán a korral jár. Vagyis nem arról van szó, hogy eleve gyorsul a személyes idő.
Hanem arról van szó, hogy aminek nincs íve, hullámzása, kiszögellése, homorulata, domborulata, az észrevétlenül elillan. Ez a felismerésem támadt a témakörben. A semmi nem lassú, hanem gyors, mint a tüzes istennyila.
2020-nak nem volt hullámzása. Végigsuhant egyenes vonalban. Nem tagolta, ami máskor szokta. Események, utazások, fordulatok, fejlemények. Élmények, hogy mást ne mondjak.
Az ember akkor torpan meg, arra emlékszik, ha kitaszítja valami a komfortzónájából, eminens evidencia ez. Oké, hogy volt, sőt van koronavírus-járvány, első hullám, második hullám, de otthon ülni a négy fal között, vagy maszkot hordani kint, az minden, csak nem tőrőlmetszett zónaelhagyás. Nem is élmény. Maximum állmány. Elnézést.
Vegyük a színházat, néhány előadás év elején, néhány ősszel, semmi több. Mozi egyenesen zérus. Hokimeccs dettó. Az olimpiai selejtező még megvolt Nottinghamben, az sem a helyszínen, azzal vége. A szezont lefújták, a világbajnokságok elmaradtak. Nyaralás nulla, utazás egy darab. Szentpétervár januárban. Minden pillanatára emlékszem élesen. Máskor már rég elmosódtak volna a kontúrok.
Mindezek tükrében elgondolkodtam rajta, hogy micsodának az éve is volt ez az ívtelen esztendő. Hiszen minden év éve valaminek. Globálisan a vírusé, oké, de a személyes érdekesebb. Rájöttem: a betűké. A könyveké. Rég volt, hogy ennyit olvastam, és még sose, hogy ennyit írtam volna. Könyvet is, de arról még nem beszélek, 2021-hez fog tartozni. Mármost ha az olvasás prímet visz, akkor nincs miért panaszkodni. Ha olyanok vannak a terítéken, mint Horatius, Szerb Antal, Raymond Chandler, Esterházy Péter, Garaczi László – und so weiter –, akkor arra kell jutni: már megint gazdagodtunk keveset. Úgy esztétikailag, mint értelmileg vagy érzelmileg. Ezt jó hírnek tekintem.
Ugyanakkor önéletrajzi elemekben bővelkedve elmesélem még, hogy vásároltam egy nagyobb méretű televíziót – akiknek tényleg nagy van, kinevetnének harsányan –, ez ideális esetben azt jelentheti, hogy jöhetnek a filmek is megint. Eléggé elhanyagoltam őket az utóbbi korszakokban, biztosan búslakodnak emiatt. Egy minapi Godard-ról például eszembe is jutott, hogy érdekes lenne újranézni a hatvanas–hetvenes évek színét-virágát. Ez minden további nélkül lehetséges.
Különben A 22-es csapdájából is volt film épp akkoriban, Mike Nichols rendezte, nem is volt rossz. Könyvben persze jobb. Úgyhogy csak kéne abból is egy egészséges példány. Habár nem a Dunbar-módszer elsajátítása végett.
Olvasna még Gazda Alberttől? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang karácsonyi dupla számában jelent meg december 18-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/51. számban? Itt megnézheti!
