Egész emberöltő telt el a rendszerváltozás óta, bizonyos nyilvánvaló igazságokat mégsem tanítanak meg a közoktatásban ma sem. A többségnek nyolc év alatt sem mondják el a lényeget. Pedig elegendő lenne annyit megértetni mindenkivel, hogy az emberiség történelmének három nagy fordulópontja volt. Az első az utolsó jégkorszak után, mintegy tízezer évvel ezelőtt kezdődött, és neolit (újkőkori) forradalomnak nevezik: az emberiség legfejlettebb csoportjai áttértek a zsákmányolásról a termelésre. Ez nagy fokú együttműködést követelt meg, és azok váltak győztessé, akik erre hajlandók voltak. Így jöttek létre a magas fokú szerveződések, más néven az első államok. Ez cirka ötezer éve történt meg először, arról ismerjük fel, hogy vannak uralkodók, törvények és írásbeliség.
A harmadik óriási változás az ipari forradalom, amelyet szorosan véve a gőzgép feltalálásától (James Watt, 1769) számítunk, és amely máig tart, manapság beszélhetünk „negyedik ipari forradalomról” (gőzgép, futószalagos tömeggyártás, automatizálás után az intelligens informatikai hálózatok).
Ezt a két forradalmat könnyű elképzelni, hiszen számtalan kézzelfogható, érzékelhető eredménye volt, van mindkettőnek. Amiről most szólni fogunk, az a kettő közti óriási változás, az úgynevezett gregorián reform. Ez a nyugati középkor semmihez sem fogható, óriási hozzájárulása az emberiség életéhez. Nem kézzelfogható – de ha magunkba nézünk, felismerhetjük a meghatározó jelentőségét.
A Római Birodalom kettészakadása után a nyugati területek látszólag visszasüllyedtek a polgári ókort megelőző idők szintjére, ezt nevezik sötét középkornak, míg keleten, a Bizánci Birodalomban megmaradtak a régi viszonyok. Mik is a „régi” viszonyok? Az emberek nem könnyen fogták fel ésszel, hogy miért is kell engedelmeskedni a hatalomnak, ezért azok az államok működtek eredményesebben, amelyek az uralkodót istennek nyilvánították. Az istenkirályság mint eszmény vörös fonál az emberiség történelmében, kezdve az egyiptomi fáraón egészen a moszkvai főtitkárig vagy manapság a kínai elnökig. Az uralkodónak, nevezzék bár fáraónak, főtitkárnak vagy elnöknek, nem szabad ellentmondani, ez az államszervezet legfőbb parancsa. Így volt mindig, Bizáncban is.
Ezt törte meg a nyugat-európai középkor. A „sötét” századokból, amelyek alatt egyébként elterjedt és a lelkekbe ivódott a római egyház tanította kereszténység, kiemelkedett az új római impérium, előbb Frank Birodalom, aztán Német-római Császárság néven. A pápa és a császár kezdetben kölcsönösen támogatták egymást, de miután 1000-től kezdve nagy technikai és termelékenységi javulás, meggazdagodás köszöntött be, sok lett a két dudás az egy csárdában. A kenyértörésre VII. Gergely pápa és IV. Henrik császár között került sor (előbbiről kapta nevét a „gregorián reform”). Hosszas háborúskodás kezdődött, amelyről sokan hallottak mint a pápaság és a császárság háborújáról – de kevesen tudják, mi lett az eredménye.
Ez a háború ugyanis eldöntetlenül végződött – a Nyugat nagy szerencséjére! Sem a császár nem tudta hatalma alá vonni a pápaságot, sem a pápa a császári intézményt. Ezt azzal a formulával oldották fel, hogy a testek ura a császár, a lelkeké pedig a pápa. Más szavakkal az örök dolgokban a pápáé a végső szó, viszont a mulandók dolgában a földi hatalom dönt.
Ezzel pedig olyan szellemi-lelki körülményeket teremtettek meg, amelyek megalapozták a nyugati ember nagy fejlődését, a nyugati életforma primátusát, a nyugati gazdálkodás vezető szerepét a világban. A nyugati ember különleges történelmi állapota ez: más a testének az ura, és más a lelkének az ura.
A nyugati ember bátran gondolhatott olyasmikre is, amikre más korok és vidékek embere soha. A nyugati ember nyugodt testtel lázadhatott a lelke ura ellen – ebből lett például a reformáció, a sok felekezetű nyugati kereszténység. És nyugodt lélekkel lázadhatott a földi hatalmasság ellen. Az utókor majd fel fog menteni – mondhatja a nyugati lázadó a vérpadon, de ezt nem mondhatja el senki más, sehol. A nyugati ember megtestesítője a királyának, barátjának ellentmondó Thomas Becket, a gyónási titkot a királyával szemben élete árán is megőrző Nepomuki Szent János vagy a zsarnokság ellen felkelő pesti srác.
Az istenkirályságok azért működőképesek, mert az uralkodó nemcsak fizikailag, hanem a nép szemében erkölcsileg is meg tudja semmisíteni azt, aki ellene fordul. Így maradt ez még a keleti, bizánci kereszténységben is. Jellemző példa Dosztojevszkij, aki a cári bíróságtól kormánykritikáért rá mért ítéletet a száműzetésben jogosnak kezdte érezni.
A nyugati ember szabad szelleme teremtette meg a nyugati tudományos gondolkodás nagy eredményeit, a nyugati vállalkozó szellemet, amely idővel bejárta a Földet, előbb gyarmatosította, mostanra pedig „világfaluvá” zsugorította. Sok a baj ma a világban, de egyben biztosak lehetünk: ha talál az emberiség kiutat a mostani globális válságból, azt a nyugati mentalitásnak köszönhetően fogja megtalálni.
Eme nyugati szabadságot így írja le a Szentírás: „Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek.” Ezt válaszolja a Szentlélekkel eltelt analfabéta halász, Péter a nagy tekintélyű zsidó főtanácsnak, amikor meg akarják nekik tiltani, hogy hirdessék az igazságot, azaz Isten igéjét.
Az emberiség reménye, hogy mindig lesznek, akik szembe mernek szállni a hatalommal, az uralkodók beképzelt zsarnokoskodásával. Arra pedig a nyugati mentalitás a garancia, hogy lesznek, akik nem félnek.
Olvasna még Reichert Jánostól? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang karácsonyi dupla számában jelent meg december 18-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/51. számban? Itt megnézheti!
