Nagyapám felhúzós Poljot óráját hordom, amióta csak az eszemet tudom. Nagyobb esők után beázik, és ilyenkor a hatosnál lötyög benne a víz. Egyre nehezebb hozzá szíjat és alkatrészt találni; mesterről nem is beszélve. Pesten az egyik plázában dolgozott sokáig egy régi szaki, ám mikor legutóbb vittem oda – hiába, nagy eső volt -, és láttam, hogy végleg bezárt, szabályosan megrémültem. Kérdeztem a szomszédos pékség és könyvesbolt dolgozóit, hova költözött a mester, de semmit nem tudtak róla. Végül betértem a „konkurenciához”, egy órásboltba, ott tudtam meg, hogy a szaki bezárta az üzletét. Mármint végleg.
Odahaza aztán találtunk egy hozzáértő órást, hetekig dolgozott rajta, de végül sikerült neki megjavítania. Amikor mentem az óráért, bemutatkoztam és azt mondtam, úgy hallottam „elkészült a nagyapám Poljotja”. Láttam a szaki arcán, hogy megértette, mi is volt a munkájának a tétje.
Akárhányszor ránézek erre az órára, eszembe jut a nagyapám. Aki mellett nem hallgattunk harmonikazenét, mert olyankor mindig elsírta magát. Az ő hangszerét ugyanis elvitték a szovjet katonák.
A nagyapám, akit 1946-ban csak azért nem telepítettek ki Németországba, mert épp malenkij roboton volt Odesszában. Aki csontsoványra fogyva ért haza, utoljára a falubeliek közül.
A nagyapám, aki csak csóválta a fejét, mikor megtudta, hogy a lánya – az én édesanyám – elcserélte az iskolában a szalámis szendvicsét kenőmájasosra. Hentesként és húsipari dolgozóként ugyanis pontosan tudta, hogy mi van abban a kenőmájasban. Mi, gyerekei és unokái viszont már csak emlékképekből dolgoztunk, mikor megpróbáltuk összerakni annak a kenőmájasnak a receptjét, amit ő odahaza csinált.
A nagyapám, akinek saját füstölője volt odahaza, annak a háznak az udvarán, amit maga épített fel, és amelyiknek az utcanév tábláját úgy őrzöm, mint egy kincset. Ahogy a mérlegének a legkisebb súlyát, a szőlőtőkék fölé tett rozsdás patkóját is. A nagyapám, aki alighanem arra is csóválná a fejét, ha azt látná, hogy egykori munkahelye, a sertésvágóhíd az enyészeté lett. A Közvágóhíd pedig egy töröké, míg a Nagyvásártelepet épp kínai kommunistáknak tervezzük odaadni.
A nagyapám, akinek megörököltem az óráját.
Na de Habony Árpádnak vajon ki jut az eszébe, mikor a 160 milliós órájára néz? Orbán Viktor? Maga Philippe Patek? Esetleg saját maga?
Ezt nem tudhatom. De azt igen, hogy ha ránézek Habony órájára, aztán a sajátomra, akkor rögtön gazdagabbnak érzem magam. Sokkal gazdagabbnak.
