Clint Eastwood két olyan filmet is rendezett, amely megjelenésének pillanatában egy-egy műfaj végét jelentette. Az 1992-es Nincs bocsánat a western hazug revolverpörgetését tette végleg érvénytelenné, a 2008-as Gran Torino pedig a bosszúfilmek igazságosztó hőseinek véres vendettáit vizsgálta felül, és írta újra a megtorlás helyére önfeláldozást állítva.
Rég várok már ehhez hasonló fordulatra a szuperhősfilmek műfajában, hisz amióta a Marvel és a DC képregény-univerzumainak újabb és újabb kalandjai tömeggyártásban zúdulnak a nagyközönségre, számos aggasztó trend borzolja a hagyományos értelemben vett narratív filmek híveinek kedélyeit. Nem is volt semmi bajom ezzel a zsánerrel, amíg nem várta el, hogy komolyan vegyék. A Tim Burton által rendezett Batman-mozik meg sem próbáltak többek lenni, mint a rendező egyéb filmjei: kosztümös mesék – s e funkciójukat betöltve ezek a kultúrában a nekik kijáró helyen is állnak. Christopher Nolan Batman-trilógiája már azzal a szándékkal készült, hogy tessék azon rendesen félni és megrendülni: tessék egy olyan univerzumban drámát és katarzist találni, ahol a létezésnek nincs tétje, hisz a „hős” a filmstúdió profitérdekeinek megfelelően halhatatlan, s amelyik mégis meghal, az is könnyedén feltámasztható a következő részre időutazás, kamumágia vagy előzményfilm révén. A mozilátogató közönségnek komolyan kellett volna vennie, hogy az extrémsportoló milliárdos Bruce Wayne felveszi a harcot a teljes gothami alvilággal, és hogy az újságíró Clark Kent felismerhetetlen lesz attól, hogy levesz egy szarukeretes szemüveget. A debilitásnak ez a nívója számomra legfeljebb a matiné idősávjában elfogadható.
A Marvel pedig még ezt a színvonalat is alul tudta múlni: legyártott és bemutatott egy a mai napig tizennyolc egész estés mozifilmet számláló és folyamatosan bővülő szuperhősszériát, melynek sikerével egész Hollywoodot arra kondicionálta, hogy univerzumokban, végtelenül gyűrűző folytatásokban és évtizedes kasszasikerekben gondolkodjon. Aligha véletlenül panaszkodik a rendezőfejedelem, Martin Scorsese, amiért azzal kell szembesülnie, hogy többé nem elég a jó forgatókönyv, mert az elvárás már nem a filmgyártás, hanem olyan örökmozgó formátumok készítése, mint a másodlagos adrenalint kínáló, minden képkockájában silány Halálos iramban, vagy a vizuális rágógumiélményt keltő, igénytelen és jelentéktelen Transformers.
A Marvel univerzuma nem pusztán részletesen kidolgozott világ, amely a mögötte tornyosuló óriási képregény-tradíció miatt sikeres: a marketingszakemberek patikamérlegen mérték ki, hogy mennyi erőszak, mennyi dráma, mennyi humor és mennyi akció köt le két órán át egy átlagos amerikai, ázsiai vagy európai fiúgyermeket. Kiderült, hogy a kiskorú fogyasztók Christopher Nolan filmjeinél sokkal több humort igényelnek, így a képregényfilmek ma már ifjúsági vígjátékokként is funkcionálnak. A Marvel-mozik készítői azonban nemcsak a tinédzserek elvárásaira figyelnek a formátum gyártása során, hanem a kínai pártállam cenzorainak véleményét is kikérik: a Marvel – ahogy a nagy költségvetésű hollywoodi produkciókat gyártó stúdiók zöme – már a forgatás előtt meghallgatja és figyelembe veszi a kínai „tanácsadók” véleményét. A formátum része továbbá a kényszeresen gyakorolt politikai korrektség és a diverzitás politikai szándékú ünneplése úgy a vásznon, mint a stáblistán. Tagadhatatlan persze, hogy kiváló képregényfilmek is akadnak: ilyen a Sin City, és ilyen a Joker – csakhogy ezek egyáltalán nem illeszkednek a trendekbe, hanem épp azok ellenében jöttek létre, az elmúlt évtizedek mérlege pedig azt mutatja, hogy egy színvonalas képregény-adaptációra több tucatnyi plázakomform hulladék jut.
A konzumidiotizmusnak erre a mindent elsöprő özönére érkezett meg a civilizáció immunválasza. A fiúk című Amazon-sorozat képében. Az első két évad epizódjait végignézve nem pusztán az volt az érzésem, hogy ez a széria friss és autentikus filmes nyelven íródott, hanem hogy a szuperhősök végre a maguk helyére kerülnek, és hogy a készítők anélkül mesélnek el egy történetet, hogy fél liter jéghideg Coca-Colát mindenáron rám akarnának varrni, és húsz másodpercenként az arcomba hazudnának, hogy lerántsanak egy mozijegy árával. Ahogy Clint Eastwood után nem lehet többé ugyanazzal az önfeledtséggel pattogatott kukoricát zabálni és vadnyugati pisztolypárbajt vagy véres igazságosztást nézni, úgy kezeli az Amazon Stúdió 2019-es sorozata új alapokon az emberfeletti emberek mibenlétét, és zárja le egyszer s mindenkorra a tét nélkül parádézó szuperhősök érvénytelen akcióinak korszakát.
A fiúk című sorozat sosem tapasztalt hitelességgel mutatja be, hogy a mérhetetlen hatalom meg az ahhoz tartozó kiválasztottságtudat milyen mértékben torzítja el a személyiséget, és milyen rohamos ütemben oltja ki az egyre halványabban pislákoló lelkiismeretet. Miközben szuperhősök mindennapjait szemléli, a pénz, a hatalom, a média és a marketing toxikus természete tárul a néző szeme elé. Ha másképp nem, így talán egyre többek számára lesz érthető, hogy mekkora baj van a Marvel és a DC filmjeivel. Ha másképp nem, így talán egyre többek számára lesz átélhető, hogy amint a testek fizikájának, úgy az emberek lelkivilágának is törvényei vannak, s ezek bármelyikét figyelmen kívül hagyva nem készülhet sem sorozat, sem film, legfeljebb komolyan vehetetlen, tét nélküli akcióban tobzódó, felszínes és sablonos videóklip.
S miközben A fiúk című sorozat egy emberek és szuperhősök pszichéjéről szóló felkavaró tanulmány, sokkal több is ennél: letaglózó erejű társadalom-, elit- és pr-kritikát hordoz. A néző meglesheti, miként készülnek az identitások, s miként gyárt vallást, kultúrát és politikát a minden gesztusában elfajzott tömegmédia. A néző meglesheti, miként működik a céges logika, miként manipulál egy óriásvállalat, miként váltja gazdasági befolyását politikai tőkére, majd miként váltja vissza politikai tőkéjét gazdasági befolyásra egy multinacionális részvénytársaság.
A nézőnek végre nem szexi milliárdosokat kell bámulnia, amint azok délután három és fél öt között megmentik a világot, hogy vacsorára már egy elegáns állófogadáson parádézzanak – ehelyett szeme elé tárul az omnipotenciának az a szociopátiás érzéketlensége és kegyetlensége, amely a szuperhősök sérthetetlenségéből törvényszerűen következik. Mégsem a szuperhősök a legelvetemültebbek: a mohóság és hazugság rendszere az, amely minden átlagembert és überembert magához aljasít. Félreérthetetlen tanulság, hogy az államokkal vetélkedő multinacionális cégek épp olyan veszélyekkel fenyegetik az emberiséget, mint a terroristák kezébe kerülő tömegpusztító fegyverek, a média által leszedált agyú plázaemberek, vagy egy totalitárius rémrezsim fegyveres erői.
Az egyetlen kérdés, mely nyitva marad a sorozat epizódjai során, hogy a genetikába avatkozni vágyó emberiség, mely képessé válik a DNS manipulálására, hogy a fajt az evolúciót megkerülve „tökéletesítse”, vajon fel van-e készülve ennek eredményére. A fejlődés nyilvánvalóan áldozatokkal jár, de a szuperképességek által nyílik-e egyáltalán lehetőség a fejlődésre? Az emberi nem fölé magasodó überemberek tényleg a világ megmentésén fáradoznak majd, és nem Hitlerek, Sztálinok meg Pol Potok válnak belőlük? Ezekhez foghatóan értelmes és izgalmas kérdéseket szuperhős-fikció a mai napig nem vetett fel. Aligha létezik elátkozott zsáner – legfeljebb kapzsi és rossz ízlésű filmesek.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2021/24. számában jelent meg, június 11-én.
