Kiemelkedő eseményeként tárgyalja a világsajtó Mark Carney kanadai miniszterelnöknek a Davosi Világgazdasági Fórumon elhangzott beszédét. Egyrészt azért, mert eddig szinte példátlan nyíltsággal fordult szembe Trump elnökkel, a nemzetközi életben földrengést okozó politikájával. Különösen is tiszteletre méltó ez tekintetbe véve, hogy Amerika Trump által sarokba szorítani akart és rendszeresen becsmérelt szövetségesei között Kanada a legkiszolgáltatottabb, mivel exportja háromnegyed része az Egyesült Államok felé irányul. (Azóta be is következett a fenyegetés: ha Kanada kereskedelmi egyezményt mer kötni Kínával, Trump 100 százalékos vámot vet ki az országra.)
Másrészt Carney szintén mintegy tabut törve kimondta, hogy új korszakra kell készülni a világpolitikában. Mint általában a szellemi életben az új perspektívát nyitó fölvetéseknél, ebben az esetben sem teljesen végig gondolt, lekerekített gondolatmenetről van szó, hanem olyanról, amely új kérdéseket, alternatívákat vet föl.
Önbecsapás volt az eddigi világrend?
A kanadai miniszterelnök mondandójának magja eléggé világos. Tudomásul kell venni, hogy a szabályokon alapuló világrendnek vége. El kell ismerni, hogy abban mindig is jó adag önbecsapás volt, mert az erősek, ha érdekeik úgy követelték meg, számtalanszor átlépték ezeket a szabályokat. Most olyan korszak jön, amelyben a nagyhatalmak leplezetlenül és kíméletlenül fogják érvényesíteni erőfölényüket. A középhatalmaknak ezt összefogással kell megpróbálniuk ellensúlyozni, Alexander Stubb finn elnök szavaival élve az „értékalapú realizmus” elvéből kiindulva.
Carney gondolatmenetében ugyanakkor több tisztázatlan pont van. Mindenekelőtt is: miért ért véget az eddigi világrend, és milyen értelemben kell ezt elfogadni? Az egyik lehetséges magyarázat szerint azért – az előadásban több minden erre utal –, mert eleve önbecsapás volt, ami csak nyilvánvalóvá vált az elmúlt évben kialakult helyzetben. De jobb is, ha nem akarunk egy hazugságra építeni. Másrészt lehet az eddigi rend szétesését kifejezetten annak tulajdonítani, hogy a világ legnagyobb hatalmú politikusa elszabadult atomként szétverte a háromnegyed évszázadig jól működő rendszert. És végül lehetséges olyan magyarázat is, hogy a világ – egyes államok, politikusok cselekvésétől függetlenül – úgy megváltozott, hogy szükségképpen új paradigmának kell születnie.
Az első magyarázat Carney gondolatmenetének leginkább megkérdőjelezhető pontja. Az eddigi világrend ugyanis nem volt önbecsapás, legalábbis sokkal jobb volt, mint ami megelőzte és ami – legalábbis egyelőre – követte.
Minden emberi közösség életét befolyásolják írott és íratlan szabályok, aktuális erőviszonyok és számos irracionális, előre nem látható tényező. Utóbbi kettő – erőviszonyok és véletlenek – az állatvilágban is érvényesül; az első azonban csak ösztön formájában. Az ember sajátos jellemzője viszont éppen az, hogy szabályokat alkot a maga számára.
Az újkori ismeretelmélet alapműve, a Tiszta ész kritikája szerint az emberi értelem legjellemzőbb vonása a szabályalkotás; mert maguk a fogalmak szabályokként működnek. Gondolkodásunk működési alapszabályai, az „operációs rendszerünk” egyetemesen érvényes az emberre, úgymond a priori; a konkrét tartalom, tapasztalati fogalmaink és azok alkalmazása, az, hogy mire használjuk „számítógépünket”, az folyamatosan formálódik. Ennek nagy része ugyan szintén nem tudatos, de nem is ösztön által, vagyis biológiailag determinált, hanem eltérő különböző közösségek életében, és változik – ahogyan például maguk a természetes nyelvek, amelyeket anyanyelvként senki nem tudatosan sajátít el.
A tudatnak ez az alapszerkezete nemcsak a megismerésre, hanem a cselekvésre nézve is érvényes. Ott is szükségképpeni, vagyis kanti értelemben vett a priori az, hogy az ember autonóm lényként törvényt alkot a maga számára. Ez a moralitás alapja, ami csak az emberre érvényes. Morális vagy immorális bármilyen értékrend szerint csak akkor lehet egy cselekedet, ha van valamilyen szabály, amelyhez mérjük. Itt nem fejthető ki, hogy miért tekintette Kant ezt egyúttal az emberi szabadság egyedüli valós alapjának, de azt, hogy az éppen bennünk lévő indíttatások követése aligha jelenthet szabadságot, a 18. század végénél még sokkal világosabban láthatjuk a 21. században, amikor azokat az indíttatásokat tudományosan, sőt egyre inkább mesterséges intelligenciával megtervezett mechanizmusokkal ültetik belénk – az üzleti és a politikai életben egyaránt.
Nagy eltérések vannak abban, hogy társadalmi szinten mennyire képes érvényesülni ez az önszabályozás a másik két tényezővel szemben. A nyugati társadalomfejlődés sajátos jellemzője mindenesetre az, hogy a „maga számára való törvényadás”, vagyis az emberi létezés legsajátosabb vonása, egyre meghatározóbbá válik, és amikor világos megfogalmazást nyer a Rousseau-i társadalmi szerződés alapgondolatában, az – a társadalmi berendezkedések európai sokszínűsége mellett – egyre általánosabban elfogadottá válik. Az igazi szuverén maga a nép; a közhatalom alapja a közösség egésze által legitimált megállapodás.
Természetesen mindig érvényesül a másik két említett tényező is. A realizmus a különböző tényezők helyes szemmértékkel való felmérését jelenti egy adott konkrét helyzetben. Az aktuális erőviszonyok túldimenzionálása – és különösen is emiatt az önmagunknak való egyéni és közösségi törvényadásról való lemondás – rendkívül romboló. De az is, ha egy megálmodott rendnek a nevében megerőszakolni akarjuk a valóságot. Mindkettőre számos történelmi példa van.
Ezért hiba az, ha tudván az egyébként nyilvánvalót, azt, hogy a szabályokon alapuló világrend elmúlt nyolcvan évében is hányszor hágták át az erősek a szabályokat, lemondunk arról, hogy szabályokat, jó, itt és most alkalmazható szabályokat alkossunk. A második világháború utáni renddel kapcsolatos rezignáció, az, hogy önbecsapás volt, optikai csalódás következménye. Az igaz, hogy ez a rend – nemcsak a nemzetközi, hanem a belső, a liberális demokrácia általában is – válságba jutott. De ennek nem az az oka, hogy eleve illúzió volt, hanem sokkal inkább az, hogy a demokratikus intézményrendszer egy korábbi társadalmi helyzet kezelésére lett kitalálva. Az emberi szabadságot és méltóságot fenyegető akkori veszélyekkel szemben akarta védeni az embert. A mai, jelentős részt új típusú veszélyek között ugyanezek az eszközök jóval kevésbé hatékonyak.
Ennek ellenére igaz az, hogy bármely magatartással szemben erős visszatartó erőt jelent, ha az az illető közösségben deviánsnak minősül. Minél inkább tiltja írott vagy íratlan szabály, annál nagyobb árat kell fizetnie annak, aki mégis megteszi. Adott esetben az erősnek mégis megérheti, hogy határátlépést kövessen el, és meglehet hozzá az ereje, de minél nagyobb árat kell fizetnie érte, annál ritkábban fog ez megtörténni. A legbékésebb társadalmakban is előfordulnak gyilkosságok. Az ölés tilalmát visszavonni azonban balgaság lenne, mert akkor megnövekedne a gyakorisága.
Ezért, ha értékek realitásokkal számoló érvényesítésére törekszünk a nemzetközi politikában, akkor ezen értékek sorában a logikailag első éppen az, hogy a „bellum omnium contra omnes” farkastörvényei helyett minél inkább racionálisan megalkotott szabályok érvényesüljenek abban.
Harc a sárkánnyal
A drámai gyorsasággal anarchizálódó világhelyzet kétségkívül jelentős részt az amerikai elnök – még pesszimisták által sem várt – ámokfutásának következménye. Nem kell szakembernek lenni annak megállapításához, hogy súlyosan személyiségzavaros emberről van szó. Ilyen azonban jónéhány volt és van a politikusok – és más területen kiemelkedően tehetséges emberek – között is. Trump elnök azonban egyúttal semmiféle politikai, közéleti tapasztalattal nem rendelkezve került a legmagasabb pozícióba. Első elnöksége nem ezt ellensúlyozó tapasztalatszerzés volt számára, hanem csak megerősítette unortodox politikai működését. Munkavégzését nem az jellemzi, hogy reggel bemegy hivatalába, és előkészített anyagok alapján döntéseket hoz, hanem fölkel hajnalban, és reggelre megír több tucatnyi vagy akár száznál több közösségi média posztot. Extravagáns személyisége és a politika mesterségében való nemcsak, hogy járatlansága, de azzal szembeni kifejezett ellenszenve alkot olyan keveréket, amely dinamitként robbantja szét a fennálló nemzetközi és egyúttal az Amerikán belüli rendet.
Carney beszéde azonban nemcsak azért vált meghatározó eseménnyé, mert – a Trumppal szemben általában jellemző hízelgéssel, megbékéltetéssel ellentétben – a legszélesebb nyilvánosság előtt merészelt „szembe szállni a sárkánnyal”, hanem azért is, mert világossá tette, hogy a nyolcvan évig érvényes világrendnek Trumptól függetlenül is vége.
Azzal ugyanis lehet számolni, hogy még idén csökken a mindent szétdúló elnök mozgástere, vagyis rombolási potenciálja, mert alighanem elolvad többsége a képviselőházban, három év múlva pedig már biztosan nem ő lesz az elnök. A korábbi világrend alapjául szolgáló bizalom azonban azután sem térhet vissza. Mert Trumpnak csak az extravaganciái tekinthetők véletlennek, balesetnek. A demokrácia alapvető értékeit megkérdőjelező erők hatalomra jutása szinte bármelyik országban megtörténhet, a legerősebb államok bármelyike választhatja a „trumpi utat”, törekedhet arra, hogy a szabályozottság helyett farkastörvények érvényesüljenek a nemzetközi életben. Ennek okai pedig magában a posztmodern civilizáció létrejöttében keresendők. Trump nem ok, hanem következmény. Az ok az emberi létfeltételek megváltozása; nem pusztán a nemzetközi politikai életé, hanem sokkal tágabb értelemben a technikai, gazdasági, társadalmi, kulturális feltételeké. Nyilvánvaló például, hogy az emberek egyre inkább virtuális valóságban élnek, és ezért lehetséges, hogy teljesen outsider celebek főhatalomra jussanak. De gondolhatunk a gazdasági élet feltételrendszerének olyan változására is, amely miatt a gazdagok és szegények közötti szakadék évtizedek óta a világ majd minden táján növekszik. A manipulációs infrastruktúrák káprázatosan „fejlődnek”, az azzal szembeni védekezés eszközei nem.
A világrend átalakulása tehát nem azért elkerülhetetlen, mert új politikai nézetek jelentek meg, még kevésbé egyes nemszeretem politikusok miatt, hanem azért, mert az emberi életkörülményekben következtek be alapvető változások. Ebből azonban nem az következik, hogy – kis és nagy közösségekben, az emberiség egészéig elmenően – az emberek együttélésének racionálisan szabályozott voltáról mint célról kellene lemondani, hanem az, hogy az új helyzetnek megfelelő rendet kell kialakítani. A 19. századi világhoz, annak hatalmi politikájához való visszatérés biztosan nem felel meg a 21. századi feltételeknek; de a 20. századihoz sem lehet visszatérni.
Folytatása következik...
