Jézusra vonatkozó próféciák
Az evangélikus karácsonyi hagyományban gyakorlat, hogy a szentesti istentiszteleteken – számos korál eléneklése közben – felolvassák azokat az ószövetségi igéket, amelyek Jézusra utalnak, és a Messiás születésében teljesednek be.
Az első máris a Biblia legelső lapjairól való, amikor a kígyó képében kísértő Gonosznak ezt mondja Isten: „Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony közt, a te utódod és az ő utódja közt: ő a fejedet tapossa, te meg a sarkát mardosod.” (1Móz 3,15). Az „asszony utóda” a Megváltó, akiről Ézsaiás (Izajás) így prófétál: „A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát. Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme!” (Ézs 9,1.5) Mikeásnál pedig már Jézus születési helye is felbukkan: „Te pedig, efrátai Betlehem, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled származik az, aki uralkodni fog Izráelen (Mik 5,1). Zakariás próféta könyvében pedig ezt olvassuk: „Örvendj nagyon, Sion leánya, ujjongj, Jeruzsálem leánya! Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán” (Zak 9,9–10).
Jézus nem csupán a jeruzsálemi bevonulásakor bizonyult ilyen alázatos királynak, hanem már születésekor is, hiszen nem palotában, hanem lényegében kunyhóban, a betlehemi istállóban jött világra. Hosszan lehetne még sorolni azokat a Jézusra vonatkozó próféciákat: a jövendöléseket, amelyek karácsonykor, húsvétkor, pünkösd kor vagy akár csak a hétköznapokban teljesedtek be. Erről szól Sylvester János sárvári reformátor híres verse:
Próféták által szólt rígen néked az isten,
Azkit igírt, ímé, végre megadta fiát.
A teológiai tudását Wittenbergben, a reformáció szülővárosában megalapozó Sylvester később a Dunántúlon lett prédikátor, egyház- és iskolaszervező munkájában pedig közvetlenül Luther és az ő munkatársa, Philip Melanchthon támogatását élvezte. Az idézett vers Sylvester 1541-ben Sárváron megjelent Újszövetség-fordításának előszava. Jól jegyezzük meg az évszámot: 1541. Igen, ez volt az az esztendő, amikor a török elfoglalta Budát. Tudjuk, mivel járt ez: a vár cseles bevétele után a törökök lekaszabolták a védőket, és megfélemlítették a magyar főurakat. Egyházi szempontból is tragédia volt ez, hiszen hamarosan dzsámivá alakították át a Nagyboldogasszony-templomot, és a mai Bécsi kapu téren – ahol az evangélikus templom áll – janicsárképző működött.
A gyászos 1541-es esztendőben kevés magyar állt a helyzet magaslatán. Az uralkodó családot lépre lehetett csalni, a vár őrségét félre lehetett vezetni, és egyáltalán tudvalevő, milyen pártoskodás és acsarkodás jellemezte a három részre szakadt országot és a kor magyar vezetőit. Egyvalaki viszont egészen biztosan azt tette, amire esküje kötelezte. Nem fegyverrel vagy diplomáciai bravúrral védte a magyarságot, hanem lelki eszközökkel. Az evangélium erejével. Az Újszövetség lefordításával és kézbe adásával. A könyv disztichonban írt ajánlásának címe is bizonyítja, hogy Sylvester az immár megreformált hit mellett a nemzetet is védeni kívánta: A magyar nípnek, ki ezt olvassa. Gyakran idézzük ezeket a sorokat:
Azki zsidóul és görögül és vígre deákul
Szól vala rígen, szól néked az itt magyarul:
Minden nípnek az ű nyelvén, hogy minden az isten
Törvínyinn íljen, minden imádja nevít.
Karácsonykor különösen is ízlelgetnünk kell a vers feljebb már idézett első két sorát: Próféták által szólt rígen néked az isten,/ Azkit igírt, ímé, végre megadta fiát. Amint láttuk, Ézsiáson, Mikeáson, Zakariáson és másokon keresztül szólt úgy az Isten, hogy abban az ige a Megváltó, az egyszülött fiú megszületésére utalt.
Beszélő Isten
Az Úr szólt. Ő nem olyan, mint a néma bálványok, hanem beszélő Isten, Deus loquens. Milyen szépen írja a Példabeszédek könyve:
„Valahova mész, vezérel téged,
Mikor aluszol, őriz téged,
Mikor felserkensz, beszélget veled” (6,22).
A próféták után Jézuson keresztül szólt az Isten. Ő a kommunikáció mestere volt. Példázatai frappáns történetek. Egyperces drámák, amelyekben a karakterek ábrázolásától kezdve a konfliktusig és annak feloldásáig minden benne van. Nem utolsósorban a tanítás Isten országáról. Jézusban szól az Isten akkor is, amikor ő a hegyi beszédben tanít tömegeket vagy éppen éjszaka folytat csöndes beszélgetést Nikodémussal. Ő a nagytanács tagja, kora parlamenti képviselője, aki valami oknál fogva nem mer nyilvánosan találkozni a Názáretivel. Jézusban szól az Isten akkor is, amikor ő csónakból tanítja a sokaságot. Jó kommunikátorként tudja ugyanis, hogy a víz mentén gyorsabban terjed a hang. Környezetében hamar megértették, hogy Jézus szavának terápiás hatása van. Ezért mondja neki a kapernaumi százados: „… csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én szolgám” (Mt 8,8). Az istentiszteleti liturgiában mi is így imádkozunk: „csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem”. Jézus beszéde gyógyító szó.
„Kezdetben volt az Ige…” (Jn 1,1) – ezekkel a szavakkal kezdődik János evangéliuma. Ez a teremtéstörténet sajátos újraértelmezése, hiszen éppen azt a szót használja, amivel a Biblia első könyve, a Genezis is kezdődik. Kezdetben volt a kommunikáció. Nem a „roppant, jeges űr” (Tóth Árpád) volt kezdetben, a maga zord némaságával, hanem az Ige. Isten mint Ige, mint Szó létezett a kezdetek kezdetén, és mint ilyen, válaszra várt. Kommunikálni vágyott. Kapcsolatba akart lépni mással, ezért teremtette a világot. Sokszor és sokféleképpen szólt – egyebek mellett a próféták által – az Isten, de igazán a mi nyelvünkön Jézuson keresztül szólalt meg.
A karácsonyi történet sajátos filozófiai megfogalmazását így adja János: „Az Ige testté lett, és lakozott közöttünk” (Jn 1,14). Ebben az evangéliumban nem Mária és József Betlehembe érkezéséről, majd a jászolban születésről van szó, mint Lukácsnál. Nem is a napkeleti bölcseknek a kisded Jézus előtti hódolatáról, mint Máténál. Hanem arról, hogy megszólal az Isten, majd ez a logosz testté válik. Aki közöttünk lakozik. A negyedik evangéliumban nem találkozunk zizegő szalmával, ökörrel, szamárral, pásztorokkal és bölcsekkel. Nem véletlenül írja Reményik Sándor, hogy a három szinoptikus evangélista, Máté, Márk és Lukács „összedugják tündöklő fejük”, hozzájuk képest viszont „János messze áll és egyedül. / Nem tud gyermekről és nem tud anyáról, / Nem születésről, nem fogantatásról…” Mégis mondhatjuk, hogy ennek az evangéliumnak is van karácsonya, sőt ő fogalmazza meg a legmélyebb értelemben az ünnep titkát: Jézus maga Ige, akiben Isten közöttünk lakozott.
Karácsony: Isten végső szava. Ennél többet már ő sem tud mondani. Egyedül Jézusra hallgassunk, csakis őt kövessük, csak neki engedelmeskedjünk. Ez a karácsonyi üzenet igazán hírértékű, amolyan breaking news. Meghirdeti ugyanis, hogy Isten még nem mondott le a világról. Új mentőcsomagot állít össze, mert nem azt akarja, hogy elpusztuljunk, hanem hogy éljünk. Jézus születése Isten karácsonyi megszólalása.
A párbeszéd esélye
Ha Isten Deus loquens (beszélő), akkor az ő népe Ecclesia colloquens, beszélgető egyház lehet. Az emmausi tanítványokról azt olvassuk, hogy ők „beszélgettek egymással” (Lk 24,15). Ma is szükség van Jézus követeinek kétséget és félelmet egymással megosztó beszélgetésére. Az egyház embereinek – lelkészeknek, tanároknak és más kommunikátoroknak – továbbá arra is törekedniük kell, hogy megszólalásaik a szó legnemesebb értelmében beszélgetések legyenek. Ne az emberek feje fölött elszálló kinyilatkoztatások, hanem párbeszéd a másik emberrel, akár a másként gondolkodóval vagy éppen hitetlennel is. Néhai Vályi-Nagy Ervinnek, a kitűnő református teológusnak doktori disszertációja már címével is sokatmondó: Az egyház mint dialógus.
A párbeszédnek – és általában a beszélgetésnek – terápiás hatása lehet úgy, ahogyan Jézus esetében is volt. Csak utalok a lelki gondozásra, ahol a segítő és gyógyító beszélgetések által lehet valakin segíteni. Fiatalok és idősek egyaránt kimondhatatlanul vágynak egy-egy jó beszélgetésre. Az istentiszteleti liturgia is dramatikus, párbeszédes forma Isten és a gyülekezet között. Jó, ha az igehirdetés is lényegileg párbeszédet jelent a gyülekezettel. Pál apostol ezt mondja a kor gyülekezeti életéről: „Beszélgetvén egymás között zsoltárokban…” (Ef 5,19).
Mindezzel az egyház nem maradhat a maga körein belül. Az ökumenében és a társadalmi kapcsolatok terén egyaránt sokat elérhetünk, ha van bennünk bátorság és alázat egy-egy őszinte beszélgetésre. Ennek érdekében az egyháznak ott kell lennie az emberek között, érezve, hogy milyen kérdések foglalkoztatják őket. Egyszer egy amúgy jó szándékú keresztény közösség plakátokat helyezett el a város több pontján, ezzel a felirattal: Jézus a válasz. Az egyikre valaki odaírta: „Jó, jó, de mi a kérdés?” Csak akkor hiteles az egyház társadalmi szolgálata, ha meghallja az emberek kérdéseit, és azokra ad releváns válaszokat.
Nemcsak beszélgető egyházra, hanem beszélgető társadalomra is szükség van. Ahol szóba áll egymással kormány és ellenzék, ahol szabadon működik a sajtó, ahol értéknek számít a korrekt tájékoztatás és a többoldalú tájékozódás, ahol a fake news helyett csakis az igazságnak van hitele. Cseh Tamással együtt visszavárjuk Valóság nevű nagybátyánkat. Amíg hazatalál, legalább levélbeli intését vegyük komolyan: „Mert adódhatnak bajok / Most, hogy én távol vagyok” (Bereményi Géza).
Semmiképpen sem szeretném túlértékelni az egyházi kommunikációt. Éppen eléggé ismerem a magunk közösségeinek görcseit és tévedéseit. Gyakran szóltunk, amikor hallgatni bölcsebb lett volna, és némák maradtunk, amikor szólni, sőt kiáltani kellett volna. De talán éppen az egyház tud a bűnbánatra és az újrakezdésre is példát adni. Ne felejtsük el, hogy egy sokat idézett mondat egy evangélikus lelkésztől, Martin Niemöllertől származik, aki immár a Gestapo fogságában ezt mondta: „Először a zsidókért jöttek, és én nem szóltam, mert nem vagyok zsidó. Azután a kommunistákért jöttek, és én nem szóltam, mert nem vagyok kommunista. Azután a szakszervezetiekért jöttek, és én nem szóltam, mert nem vagyok szakszervezeti. Azután értem jöttek, és nem maradt senki, aki szólhatott volna.”
Isten végső szava Jézus Krisztus
Mindez azt jelenti, hogy szélsőségesen kiélezett helyzetekben az egyháznak meg kell szólalnia közéleti, társadalmi kérdésekben. Dietrich Bonhoeffer német teológus a kristályéjszaka után ezt mondta: „Csak az énekelhet gregoriánt, aki szót emel az üldözött zsidókért”. Későbbi szerepvállalása miatt koncentrációs táborba került. De akkor is lelkész maradt! Teológiailag reflektált a körülötte levő világra. Börtönből írt leveleinek komoly igei tartalma van. Egészen mély spiritualitás jellemzi. Imaélete valósággal megizmosodott ott, amikor pedig körülötte minden a politikumról szólt.
Nemcsak Bonhoeffer, hanem az úgynevezett Hitvalló Egyház többi tagja is tudta, hogy Isten végső szava Jézus Krisztus. A 1934-es híres barmeni nyilatkozat 1. tétele egészen radikálisan fogalmaz: „Jézus Krisztus, … Istennek egyetlen Igéje, amelyet hallgatnunk, amelyben életünkben és halálunkban bíznunk, és amelynek engedelmeskednünk kell.” Ott és akkor azért is szükség volt erre az egyértelműségre, mert a nácizmussal együttműködő úgynevezett német keresztények nem kevesebbet állítottak, mint hogy betelt az idő, s a Führeren keresztül Krisztus mint a segítő és megváltó Isten jelent meg az emberek között. Erre válaszul ült össze a hitvalló protestánsok zsinata, és hirdette meg, hogy csakis Jézusnak, Isten egyetlen szavának szabad engedelmeskedni.
Ennek a hitvalló magatartásnak ugyanaz volt az alapja, mint Sylvester János hitvallásának: Isten a végső szót Jézus Krisztusban mondta ki. Kedvezőtlen politikai körülmények közepette is csak őrajta keresztül szabad tájékozódni. Jóllehet munkáját leginkább a Dunántúlon végezte, nyilván mélyen érintette őt a török hódítása az ország középső részén. Wittenbergi diákként Sylvester János megismerhette Luther felfogását is, amely szerint Isten a hitetlenség büntetéseként hozta a kereszténység nyakára a törököt, egyúttal arra sarkallva a hitükben elkényelmesedetteket vagy zátonytörést szenvedetteket, hogy Jézus Krisztushoz térjenek. Ebben az összefüggésben kap jelentőséget az 1541-es évszám, Sylvester válasza a török terjeszkedésre a magyar Újszövetség kézbe adása volt.
Hatodfélszáz esztendő múltán tagadhatatlan a párhuzam. Ma is sok emberben van félelem az iszlámtól. Nem szabad bagatellizálni azt a veszélyt, hogy Európa elveszti identitását. Megvan a feladata a politikusoknak, a tudósoknak, a civil szervezeteknek, a médiának – és az egyháznak is. Mi ezt tudjuk adni. Aki fél, hogy drámai mértékben meg fog változni Európa etnikai és kulturális összetétele, és újra és újra keresztyén Európát kívánna látni, az vegye kézbe a Szentírást. Sylvester János fordítását és annak előszavát: végre megadta fiát.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 32. számában jelent meg, 2018. december 21-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még az ünnepi számban? Itt megnézheti!
