A Netflix közönségkedvenc sorozata, A Bridgerton család a szerelemmel és intrikával terhelt viktoriánus Angliába repíti nézőit, ahol gyönyörű, fiatal férfiak és nők elragadó kosztümökben és káprázatos díszletek közt felszínes és érdektelen párbeszédeket folytatva varázsolják el a nézőket és a kritikusokat. A sorozat a kiházasítás nehézségeit, a társadalmi élet kötöttségeit és a férfiak uralta közeg visszásságait tárja fel a mély meg nem értés, a mentális kondicionálás és a könnyed szórakoztatás szándékával.
Ez a sorozat mégsem kongó üressége miatt érdekes, hanem azért, ahogy a világ első számú nagyhatalmának, a kor leggazdagabb állama arisztokráciáját bemutatja. A Bridgerton család ugyanis egy olyan XIX. századról tanúskodik, ahol az angol elit köreiben a fekete bőrű urak és úrhölgyek csak úgy hemzsegnek. A főrendek etnikai diverzitásának mértékét mi sem jelzi jobban, mint hogy maga az uralkodónő is mulatt. Mindössze azt nem értem, hogy ebben a sokszínű és etnikailag korrekt párhuzamos univerzumban miért nincsenek a feketékhez hasonlóan reprezentálva az elitben a gyarmatbirodalom egyéb népcsoportjai: hol vannak a kanadai indiánok, hol vannak az indiai hinduk, hol vannak a kínaiak, és hol vannak a cigányok? Ezek a szivárványszínű emberek vajon miért nem tudtak a paloták báltermeiben olyan előkelő pozíciókat fogni, mint a fehérek meg a feketék? Bizonyára eljön a nap, amikor ezért a rasszista válogatásért a sorozat producereinek felelniük kell.
A koncepció lelke egy megelevenedett festmény, amely a sorozat első epizódjában tekinthető meg, amikor a hatvan körül járó, fekete Lady Danbury előtt három fehér bőrű, brit arisztokrata ifjú földig hajol – így mutatnak irányt a jelenkor emberének, hogy miként kell szembeszállnia a társadalom strukturális rasszizmusával. Íme a Netflix megkésett történelmi igazságtétele: ha a viktoriánus Anglia nem volt etnikailag kellően korrekt, ugyan mi másra szolgálna a kultúra, mint utólag igazságossá hamisítani azt.
Remélem, a Netflix nem akarja a harmincas évek német társadalmi viszonyait is ennek szellemében ábrázolni – nem vagyok felkészülve arra a nürnbergi birodalmi gyűlésre, ahol SS-tisztek cigány grófkisasszonyoknak és zsidó hercegek bájos leánygyermekeinek udvarolnak, miközben fekete és meleg barátaikkal felforgató, marxista irodalmat hánynak a máglyára. Jelzem, hogy a történelemhamisítás a múlt egyetlen igazságtalanságát sem teszi jóvá, viszont épp azt tagadja le, amivel a ma emberének szembesülnie kellene. Juharszirupos mézeskalácsot hazudni a történelem helyére – ez eddig az operett műfajának sajátja volt. Sokkoló látvány, amint ez az émelyítő giccs a Black Lives Matter mozgalom aktivizmusával összeszervesül.
A művelet funkciója nyilvánvaló. Ha zavar a félvér királynő: rasszista vagy. Ha számon kéred a történelmi hűséget: megbélyegző és gyűlöletkeltő vagy. Ha irtózol az aranyásók Harry Potterét átjáró agymosástól: a rossz oldalon állsz. Ez már nem érzékenyítés: a Cápali és Cápeti, a Süsü, a sárkány meg a Szörny Rt. az érzékenyítés szándékával készült – A Bridgerton család ezzel szemben az eltörlés kultúráját hordozza, ahol a progresszív elit diktátumai jelentik az egyetlen igazodási pontot, s ahol kritizálni csak annak van joga, akit etnikai és nemi identitása erre felhatalmaz. Ma haladó humanizmus elhazudni a feketék elnyomatását, tegnap ugyanez még a legförtelmesebb gyalázat lett volna, és holnap talán újra az lesz. Ma Kelet-Ázsiával állunk hadban, holnap talán ők lesznek a legrégibb és leghívebb szövetségeseink az Eurázsia ellen vívott harcunkban. A Netflix produkciójának célja nézők tömegeinek az orwelli duplagondol mentális műveletére való kondicionálása: ne lássák, amit látnak, ne zavarja őket a hazugság, sőt legyen természetesebb és igazabb, mint a valóság. Kettő meg kettő nem feltétlenül négy: talán három, talán öt – attól függ, hogy dönt a párt.
A technológiai nagyvállalatok és a baloldali identitáspolitika szövetsége az emberiséget a Szeretetminisztérium 101-es szobájába zárja, mert gondolkodása hibás, ezért átnevelésre szorul. Ez a művelet felmérhetetlenül káros, még akkor is, ha a kulturális baloldal diagnózisa számos tekintetben helytálló: való igaz, hogy az emberi fejekben túl sok előítélet uralkodik, való igaz, hogy problémát jelent a rasszizmus és a homofóbia – csakhogy az, amit a liberális tudatipar művel, nem korrigálja, hanem elmélyíti a bajt. Intoleranciával és kirekesztéssel küzdeni egy jó ügyért nem pusztán kontraproduktív, de az ilyen eszközökkel folytatott harc magát az ügyet is beszennyezi. Tudomásul kéne venni, hogy a kultúra nem kultúrharcra való: kellő helye nem komisszárok, hanem művészek kezében van.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
A véleményrovatban megjelenő cikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2021/7. számában jelent meg, február 5-én.
