A Bridgerton család és az eltörlés kultúrája
A Bridgerton család (Fotó: IMBD)

A Netflix közönségkedvenc sorozata, A Bridgerton család a szerelemmel és intrikával terhelt viktoriánus Angliába repíti nézőit, ahol gyönyörű, fiatal férfiak és nők elragadó kosztümökben és káprázatos díszletek közt felszínes és érdektelen párbeszédeket folytatva varázsolják el a nézőket és a kritikusokat. A sorozat a kiházasítás nehézségeit, a társadalmi élet kötöttségeit és a férfiak uralta közeg visszásságait tárja fel a mély meg nem értés, a mentális kondicionálás és a könnyed szórakoztatás szándékával.

Ez a sorozat mégsem kongó üressége miatt érdekes, hanem azért, ahogy a világ első számú nagyhatalmának, a kor leggazdagabb állama arisztokráciáját bemutatja. A Bridgerton család ugyanis egy olyan XIX. századról tanúskodik, ahol az angol elit köreiben a fekete bőrű urak és úrhölgyek csak úgy hemzsegnek. A főrendek etnikai diverzitásának mértékét mi sem jelzi jobban, mint hogy maga az uralkodónő is mulatt. Mindössze azt nem értem, hogy ebben a sokszínű és etnikailag korrekt párhuzamos univerzumban miért nincsenek a feketékhez hasonlóan reprezentálva az elitben a gyarmatbirodalom egyéb népcsoportjai: hol vannak a kanadai indiánok, hol vannak az indiai hinduk, hol vannak a kínaiak, és hol vannak a cigányok? Ezek a szivárványszínű emberek vajon miért nem tudtak a paloták báltermeiben olyan előkelő pozíciókat fogni, mint a fehérek meg a feketék? Bizonyára eljön a nap, amikor ezért a rasszista válogatásért a sorozat producereinek felelniük kell.

A koncepció lelke egy megelevenedett festmény, amely a sorozat első epizódjában tekinthető meg, amikor a hatvan körül járó, fekete Lady Danbury előtt három fehér bőrű, brit arisztokrata ifjú földig hajol – így mutatnak irányt a jelenkor emberének, hogy miként kell szembeszállnia a társadalom strukturális rasszizmusával. Íme a Netflix megkésett történelmi igazságtétele: ha a viktoriánus Anglia nem volt etnikailag kellően korrekt, ugyan mi másra szolgálna a kultúra, mint utólag igazságossá hamisítani azt.

Történelemhamisítás vagy menekülési kísérlet, ha fekete színésznő játssza az angol királynét?
Ficsor Benedek

Történelemhamisítás vagy menekülési kísérlet, ha fekete színésznő játssza az angol királynét?

Néhány hét alatt nézettségi rekordokat döntött A Bridgerton család. A 19 század eleji történet vegyíti a habkönnyű romantikát a fülledt erotikával. Mégsem ezért, hanem a fekete színészek miatt beszélnek róla.

Remélem, a Netflix nem akarja a harmincas évek német társadalmi viszonyait is ennek szellemében ábrázolni – nem vagyok felkészülve arra a nürnbergi birodalmi gyűlésre, ahol SS-tisztek cigány grófkisasszonyoknak és zsidó hercegek bájos leánygyermekeinek udvarolnak, miközben fekete és meleg barátaikkal felforgató, marxista irodalmat hánynak a máglyára. Jelzem, hogy a történelemhamisítás a múlt egyetlen igazságtalanságát sem teszi jóvá, viszont épp azt tagadja le, amivel a ma emberének szembesülnie kellene. Juharszirupos mézeskalácsot hazudni a történelem helyére – ez eddig az operett műfajának sajátja volt. Sokkoló látvány, amint ez az émelyítő giccs a Black Lives Matter mozgalom aktivizmusával összeszervesül.

A művelet funkciója nyilvánvaló. Ha zavar a félvér királynő: rasszista vagy. Ha számon kéred a történelmi hűséget: megbélyegző és gyűlöletkeltő vagy. Ha irtózol az aranyásók Harry Potterét átjáró agymosástól: a rossz oldalon állsz. Ez már nem érzékenyítés: a Cápali és Cápeti, a Süsü, a sárkány meg a Szörny Rt. az érzékenyítés szándékával készült – A Bridgerton család ezzel szemben az eltörlés kultúráját hordozza, ahol a progresszív elit diktátumai jelentik az egyetlen igazodási pontot, s ahol kritizálni csak annak van joga, akit etnikai és nemi identitása erre felhatalmaz. Ma haladó humanizmus elhazudni a feketék elnyomatását, tegnap ugyanez még a legförtelmesebb gyalázat lett volna, és holnap talán újra az lesz. Ma Kelet-Ázsiával állunk hadban, holnap talán ők lesznek a legrégibb és leghívebb szövetségeseink az Eurázsia ellen vívott harcunkban. A Netflix produkciójának célja nézők tömegeinek az orwelli duplagondol mentális műveletére való kondicionálása: ne lássák, amit látnak, ne zavarja őket a hazugság, sőt legyen természetesebb és igazabb, mint a valóság. Kettő meg kettő nem feltétlenül négy: talán három, talán öt – attól függ, hogy dönt a párt.

A technológiai nagyvállalatok és a baloldali identitáspolitika szövetsége az emberiséget a Szeretetminisztérium 101-es szobájába zárja, mert gondolkodása hibás, ezért átnevelésre szorul. Ez a művelet felmérhetetlenül káros, még akkor is, ha a kulturális baloldal diagnózisa számos tekintetben helytálló: való igaz, hogy az emberi fejekben túl sok előítélet uralkodik, való igaz, hogy problémát jelent a rasszizmus és a homofóbia – csakhogy az, amit a liberális tudatipar művel, nem korrigálja, hanem elmélyíti a bajt. Intoleranciával és kirekesztéssel küzdeni egy jó ügyért nem pusztán kontraproduktív, de az ilyen eszközökkel folytatott harc magát az ügyet is beszennyezi. Tudomásul kéne venni, hogy a kultúra nem kultúrharcra való: kellő helye nem komisszárok, hanem művészek kezében van.

Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!

A véleményrovatban megjelenő cikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2021/7. számában jelent meg, február 5-én.