Haj, vitézek! Haj, leventék! Micsoda föld ez a vidék, hogy itt a nap száll keletre? Nem, mint máshol, naplementre? – teszi fel a költői kérdést Arany János, és nehezen száll vele vitába az, aki manapság a budai Postapalota környékén csillogáshoz alig szokott tekintetét a hat és fél méter magas csodaszarvason nyugtatja, s ennek nyomán meggyőződik arról, hogy a magyarok földjén a nap valóban keleten nyugszik, és nyugaton kel. Míg a Lajtán túl a kultúra posztmodern utáni digitális újraértelmezésének jövőre reflektáló, új formáit keresik, a magyarság a XIX. századi historikus giccsben lel örömöt és identitást.
Amikor a Gyulai Pál szellemi hatása alá kerülő Aranynak lelki szükséglete támadt arra, hogy megszolgálja a puszta életét, amelyet nem áldozott fel a segesvári síkon Petőfi oldalán, félretette a maga lírikus ambícióit, hogy megírja a Buda halálát s benne a csodaszarvasról szóló regét, és így állítsa elő a magyarság talán soha le nem jegyzett, talán a történelem viharaiban elveszett eredetmítoszát. Ez a szándék akkor helyesen és jól illeszkedett az ébredő nacionalizmus korának identitást újrafelfedező-definiáló szellemi áramlatába.
Gyulai terve sikeresnek bizonyult: a magyarság túlélte a mű születése óta eltelt száznegyven évet – állama, nyelve, kultúrája a rettenetes XX. század során is megmaradt. Van magyar színház, irodalom és képzőművészet, van magyar tudomány – csakhogy akad egy bökkenő: ennek a száznegyven évnek az összes valamirevaló magyar tudósa és művésze így vagy úgy, de a nyugati progresszió kultúrát forradalmasító, állandó önvizsgálatra, megújulásra és felfedezésre törő irányzatait, -izmusait követte, ha nem hagyták neki, nyugatra szökött, és ott vált naggyá. Az Orbán-rendszer felforgatásnak bélyegezi ezt az organikus tradíciót, mellyel nyíltan szakít, és új ideát állít a helyére: az örök Kelet változatlanságát és megkérdőjelezhetetlenségét.
Arany János nem organikus, de mesteri erővel organizált eredetmítosza időtállónak bizonyult – a mesterséges mondára visszautaló mesterséges kurzusemlékmű azonban nem a magyar őstörténetnek, hanem az Orbán-rendszer jelenkortörténetének állít bálványszobrot: kínos, drága, minden művészi bátorságot nélkülöző, környezetébe nem illeszkedő, pöffeszkedő mementót a kultúrharcban eltékozolt évtizedekről.
A csodaszarvast a Magyar Nemzeti Bank rendelte meg közel kétszázmillió forintért Szőke Gábor Miklóstól, a Fradi-sas meg a Vadászati Világkiállítás agancskapujának alkotójától. Az intézményt Matolcsy György vezeti, aki a napokban úgy fogalmazott, hogy ha így mennek tovább a dolgaink, elveszítjük az évtizedet, és azt is közölte, hogy nem érdemes visszatérni a szocializmusba.
Nagy lehet a baj, ha Matolcsy a hatalom centrumából azt kiabálja kifelé, ami odakint már rég nem titok: minden magyar tudja a lelke mélyén, hogy az ország végleg beleragadt a szocializmusba, és minden magyar tudja a lelke mélyén, hogy ennek nem lett volna szabad így lennie, de már senkinek nincs ereje változtatni ezen – a nemzeti giccsbe öltöztetett sérelmi dac ehhez a tehetetlenséghez tartozik. A magyarság nem bír változtatni hazája visszamaradottságán, de legalább úgy tesz, mintha nem is akarna felzárkózni – így legalább az autonóm döntés illúzióját megőrzi.
Ezt kapja a magyarság Orbán Viktortól korszerű közoktatás és egészségügyi ellátás, vagyis tényleges nemzeti politika, magyar jövőbe való befektetés helyett: ezeknek a szektoroknak a leépítését, elnyújtott privatizációját meg a hazug pózt, hogy a nyugati normák szerint versenyképes tudás és a nyugati normák szerinti emberséges egészségügyi ellátás neki nem is kell. Az elmaradás és a megmaradás fogalma történelmi viszonyba lép, s abból magyarságreferencia és uralmi ideológia válik.
Az újra- meg újraélesztett sérelmi mítosz politikává tételével csak annyi a hiba, hogy a következő kataklizma ettől még nem fogja elkerülni a magyarságot, hanem ugyanolyan készületlenül éri majd, mint a két világháború meg a rendszerváltás – megint a rossz oldalon. Tartsák meg a versenyképesnek hazudott tudásukat meg az emberségesnek hazudott egészségügyi ellátásukat a szabadkőművesek az LMBTQ-ürülékben fetrengő, négerek talpát nyaló, lakosságcsere alatt álló társadalmaiknak. Mi Szkítiából jöttünk – örök túlélők vagyunk, de csakis és mindenáron a magunk elmaradott módján. Szabadjon a magasságos Nyugatnak, mielőtt elbukik, elnéznie, hogy mi, magyarok azok vagyunk, akik, és nem változunk. Magasról nagyot lehet esni, kedves Brüsszel és kedves Washington – mi maradunk, a nekünk rendelt csodaszarvas mitikus alakjában gyönyörködünk féléber révülettel, és próbálunk nem gondolni arra, hogy Ázsiából Európába vezetne minket, ha még akadna magyar, aki kövesse.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/51. számában jelent meg december 16-án.
