Az elmúlt hetekben olyan esemény történt, amire a magyar politikai dimenziókban jártas, a véleménybuborékok csatáiban edződött és a „törzsi háborúkat” túlélt veteránok sem igen számíthattak: újranyílt a devizahiteles dosszié! Az Európai Unió Bírósága hozott ugyanis egy olyan döntést, amely sokak szerint végre a károsultakat hozhatja helyzetbe, és visszaviheti a folyamatot a rajtvonalhoz: a banktól kapott tőkeösszeg visszajár, de a kamatot és az árfolyamkockázatot sem lehet az ügyfélen, és kizárólag az ügyfélen leverni. Ahogy az várható volt, a hazai status quo tagjai, ilyen vagy olyan megközelítéssel, de igyekeznek afelé elvinni az ügyet, hogy itt szerintük csak egy „egyedi döntésről” volt szó, és igazából nincs itt semmi látnivaló. Annak az első jele viszont, hogy a kormányzat is gondolkodhat a hogyan továbbon, az volt, hogy Gulyás Gergely közölte: ha a banki tájékoztatás tisztességtelen volt, akkor a banknak kell a teljes kárt viselnie (tehát itt a korábbihoz képest nyílt az „ajtó”), ám Nagy Márton igyekezett hűteni a kedélyeket azzal, hogy bár szerinte már lezárt perek is „újranyithatnak”, azért a károsultaknak egyesével kellene pereskedniük az igazukért, és szerintük itt semmiféle jogalkotási feladat nincsen…
Nos, fordítsuk le ezt érthető nyelvre: adott egy kifosztott devizahiteles, aki évekig próbálta nyögni a két-háromszorosára emelkedett részleteket, majd jött az árverés, a végrehajtás, esetleg a kilakoltatás, végül másfél-két évtized után jöhetne egy igazságos rendezés, de az amúgy is végletekig elfáradt, kivéreztetett ember önerőből fizessen ügyvédi és perköltséget, valamint vígan pereskedjen újabb évekig. Ez a károsultak kilencven százaléka számára nyilvánvaló módon nem életszerű opció…
Talán nem tűnik önhittségnek, hogy magam is a bevezetőben említett „veteránok” közé tartozom: jogsegélycsapatunkkal több mint ötven kilakoltatáson igyekeztünk a jog medrébe visszaterelni jogszerűtlen eseményeket, és a parlamenti ülésteremben elmondott mintegy kétszáz devizás felszólalásom mellett a tüntetéseken és a terepen is kivettem a részem a rendezési kísérletekből. Ezért „nulla nullánál”, amikor kirobbant az ügy, nem a totális politikai megoldást szerettem volna egy nap alatt kidolgozni, hanem megkerestem Marczingós Lászlót, a sikerre vitt európai ügy szakemberét. Ebben a helyzetben ugyanis úgy gondolom, a politikai erőknek fel kell ismerniük a „győztes lapjárást” (ez most az ügyvéd kezében van), be kell sorolni mögé, és együtt megvizsgálni, mit kell egy nemzeti parlamentnek ilyenkor tennie, leginkább annak érdekében, hogy a tömeges perek terheit „levegyük” az emberekről. A közös konzultációk végén közösségünk benyújtotta a „lex Marczingóst”, amelynek elemeivel, ha keresztülmennek a rendszeren, olyan helyzetet érhetünk el, hogy majdnem teljes körben kártalaníthassuk a kifosztott embereket.
Szepesházi Péter a devizahiteles bírósági döntésről: Félremagyarázhatatlan az ítélet
Ügyvédek és közgazdász értékelte az uniós bíróság döntését, amelynek beláthatatlanok lehetnek a következményei.
Majdnem, mert tegyük hozzá azt is, hogy a kettétört életeket, a haláleseteket, a szétszakított családokat nem lehet visszafordítani, meg nem történtté tenni… Ezekre az esetekre egy Devizahiteles Kártérítési Alapot kellene létrehozni (többek között a majdan visszaszerzett MNB-pénzek, a devizás átváltáson keletkezett egykori „profit” ide csatornázásával), és ebből a most említett eseteken is meg kell próbálni segíteni. Ugyanakkor a megoldás egyszerűbb is lehetne, mint ahogy most tűnik: hagyni kellene végre „megérkezni” az európai döntést a magyar dimenzióba.
Sokan lemondóan sóhajtanak, miszerint a kormány úgysem érdekelt a megoldásban, régen és most is a banki érdekeket védi, vagy pedig nem sérti őket egy szűk határmezsgyén túl, és minden látszólagos banki terhet enged leverni az embereken. Ebben sok igazság van, ugyanakkor én óvatosabb lennék ezzel a lemondással! A devizahiteles rendezés korábbi elmulasztása, a piaci árfolyamú forintosítás (amire a Kúria soha nem adott „utasítást”!), a több tízezer kilakoltatás ténye együtt egy történelmi mulasztást testesítenek meg. Most viszont, egy kaotikus világrengés közepén, egy választás előtt szűk egy évvel ez az új helyzet, a dosszié újranyitása akár még a kormány számára is lehetőséget teremthet arra nézve, hogy rendezze a történelmi mulasztást vagy legalább annak egy részét.
Ennyi év után persze nincsenek illúzióink, ugyanis a devizás kérdés hogyan továbbját két dolog döntheti el: a parlamenti többséget alkotók politikai érdekei, valamint az, hogy a károsultak mennyire képesek szerveződni, közös hangon artikulálni az érdekeiket. Viszont ne feledjük, az utóbbi legalább annyira fontos, sőt, talán ez a legfontosabb! Ugyanis a pillanatnyi percepciók, hype-ok és like-ok korában a vezető politikai erők közül a legtöbben mérnek, vizsgálódnak, és a gyors társadalmi interakciók alapján formálják, finomhangolják viszonyulásukat egy adott kérdéshez. Könnyen elképzelhető, hogy ha a károsultak elég érthetően tudják artikulálni a rendezés iránti igényüket, akkor az egész parlament elindul efelé.
S hogy mi lehet a parlament szerepe ebben az egészben? Az első napokban az volt az általános (és a legtöbbek szerint logikus) elvárás, hogy nincs itt semmi látnivaló, egyszerűen érvényesülnie kell az európai döntésnek, és magától, automatikusan jön a rendezés. Mára egyértelműen kijelenthetjük: ez nem volt reális elvárás. Éppen azért ültünk le Marczingós Lászlóval, hogy nézzük meg, mi az, ami az ő csomagjából a parlament elé vihető, és úgy találtuk, elég sok ilyen fejezet van. Ezért kezdeményeztem egy olyan vizsgálóbizottságot, amelyben ugyanannyi kormánypárti és ellenzéki tag található, és állandó, mintegy kötelező meghívottjai a károsultakat védő civil szervezeti vezetők és ügyvédek is. Magyarul: addig attól az asztaltól nem illene felállni, amíg az érintett felek meg nem állapodnak a megoldásban, és ez ne csak a politikusok terepe legyen, hanem a szakmáé is! Ha pedig valaki mégis felborítja az egészet, az a károsultak teljesen jogos felháborodását vonja magára, ami nyilvánvalóan senkinek sem állhat érdekében.
Ugyanakkor egy dologban rettenetesen óvatosnak kell lenni, és ez az ígérgetés. Egy normális országban a kormány sem tehetné meg azt, hogy ha ígér valamifajta rendezést, utána mégsem tesz semmit, és újra átveri Magyarország egyik legsérülékenyebb társadalmi csoportját. Induljunk ki abból, hogy egy választás előtti évben azért könnyebb elmozdulást elérni. Viszont maguk a károsultak is nagyon észnél kell, hogy legyenek, hiszen ahogy ez az ügy elindult, önjelölt, sokszor még jogi végzettséggel sem rendelkező „szakemberek” kezdték el ajánlani fizetős szolgáltatásaikat, és gyomorforgató módon éppen azokat húznák le tíz- és százezrekkel, akiket korábban a legdurvább módszerekkel fosztottak ki… Abban, hogy ennek veszélyét elhárítsuk, nagy felelőssége van a Marczingós Lászlóhoz hasonló, sikereket felmutatni képes szakembereknek is, de a károsultak kritikai gondolkodására is óriási szükség van. Összességében garancia nincs a rendezésre, de esély igen. Ez pedig sokkal több, mint amiben az utóbbi évek során reménykedhettünk!
A szerző a Jobbik képviselője, a parlament fogyasztóvédelmi albizottságának elnöke
