Ha rossz vonatra szállsz, szállj le az első megállónál, mert minél tovább maradsz fenn, annál drágább lesz a visszaút – szól egy bölcs japán mondás.
Orbán Viktor a politikai karrierje előtti időszakban – ezt a tények bizonyítják – kevés figyelmet fordított a közgazdasági alapszabályokra. Az egyik ilyen a nyereséges működés elve. Ha ez nem hatott rá kellően akkor, később legalább egy kevés mérlegszemlélettel felvértezve a kormányzási gyakorlatból rá kellett volna jönnie a veszteségek terhére. A költségvetést szüntelen és tartósan feleslegesen terhelő tételeket 15 év óta és alatt már rég ki kellett volna gyomlálni!
Egy példa, amely bemutatja a helytelen gyakorlatot: koloncként hosszú évek óta szenvedjük a Dunai Vasmű hányattatását. Hibás döntés alapján létesült az üzem a Rákosi-korszakban, hiszen a kohászati szakértelmen kívül a nyersanyag-ellátása (vas, szén stb.) mindig problematikus volt, a hosszú szállítási útvonalak mindig hátrányt jelentettek. Életképességét, de nem a rentabilitását – sok-sok állami támogatás mellett – a magas szaktudású kohász nemzedékek biztosították.
A fénykorában több mint 10 ezer embert foglalkoztató nagy üzem létszáma mára ennek a harmadára csökkent. A bizonytalan jövőt a folyamatos elvándorlás mutatja a legjobban. Szakemberek nélkül pedig előbb-utóbb lakat kerül a dunaújvárosi nagyüzemre.
Orbán kedvenc példája, a „döglött lóról való leszállás” valahogy mindig elmaradt a dunaújvárosi vasgyár esetében.
Ugyancsak közgazdasági alaptétel, hogy a hagyományos, gyakori árváltozásoknak kitett termékek előállítása során „költségverseny” közepette, aki nem tud hatékonyan és gazdaságosan termelni, annak fel kell hagynia azzal a tevékenységgel. Ez a vasműre is igaz. Fájdalmas a Dunaferr agonizálása, a hazai vasgyártás egyik egykori fellegvára lassan múlik ki, temérdek pénzt elpocsékolva. A magyar kohászati szakértelemnek köszönhető, hogy idáig is létezett és így-úgy működött ez a gyáróriás. De veszteséggel nem megy, és az Orbán-kormány nem tudott úrrá lenni a sűrűsödő problémákon. Leginkább az ismerethiány, a tapasztalatlanság, a hiszékenység, a teszetoszaság miatt.
Mit kellett volna tenni? Az összes érdekelt hatósággal – minisztériumok, önkormányzat, érdekvédelmi szervezet – egy középtávú tervet kellett volna készíteni a gyáróriás „kivezetéséről”, az ott dolgozó dunaújvárosiak és családjaik átképzéséről, a megélhetésükről, méghozzá számon kérhető határidővel. Ehelyett mi történt? 2008 és 2015 után ismét mély válságba került a Dunai Vasmű – annak ellenére is, hogy a különféle kormányok a gazdasági racionalitáson túl is mentőövekkel próbálták halogatni a gyárbezárásokat. Nézzük, hogyan!
Privatizáció keretében bármi áron szabadulni akart a magyar állam 2004-ben a Dunaferrtől. Az akkoriban 8500 embert foglalkoztató nagyvállalatot ócskavas áron értékesítették, 444 millió forintért adták el az ukrán–svájci Donbass–Duferco konzorciumnak. A legutolsó szempont az ár volt, fő célként az lebegett, hogy elkerüljék az uniós szabályok általi tiltott állami támogatást, a csődközelbe került céget a vevő tovább működtesse, adósságát rendezze, a szükséges fejlesztéseket elvégezze, és mindenekelőtt megtartsa a munkahelyeket.
Az ukrán vevő túl is teljesítette a vállalásokat, az ötéves kontraktus lejártáig, 2009-ig messze többet fektetett be a vállalt 250 millió eurónál, ráadásul 1500-nál kevesebb dolgozót bocsátott el. Az évi kétmillió tonna acél gyártására képes Dunaferr csatlakozott egy nagyobb csoporthoz, így volt képes talpon maradni. Az ukrán tulajdonos mellett nem lehetett többé gond az alapanyaggal, a vasérc és a szén beszerzésével sem. A cég 2004 és 2008 között hozta is a pénzt: 120 milliárd forint nyereséget ért el a Dunaferr adózás előtt.
A következő négy évben aztán 90 milliárd forint mínusz jött össze, a nemzetközi acélipari válság maga alá temette a Donbass-t, a hitelei fejében többségi tulajdonossá vált Vnyesekonombank pedig nem ambicionált nagy változtatásokat. A cégvezetés karcsúsítást jelentett be, első nekifutásra Dunaújvárosban sosem látott méretű, a dolgozók 20 százalékát érintő, 1500 fős leépítést helyeztek kilátásba. Erre gyorsan reagált a kormány, vételi ajánlatot tett a pénzügyminiszter azzal, hogy a „Dunaferr-re szükség van”. A több mint 4500 dolgozó kenyéradójára. A kormány ezt annyira fontosnak tartotta, hogy 2013 óta többször is vételi ajánlatot tett a cégre.
A vasmű maga több ezer, az azt kiszolgáló egyéb cégek révén több mint tízezer embernek biztosított megélhetést, érdeke volt tehát a városnak és a kormánynak is, hogy megmentse a csődközelbe került Dunaferrt. Az Orbán-kormány az indiai Liberty Steelben találta meg az új tulajdonost. A vevő vállalta a halaszthatatlan, több tíz milliárdos környezetvédelmi intézkedéseket, a munkaerő megtartását, az acélgyártás folytatását, illetve az elektromos ívkohók beszerzését 2027-ig. A szép ígéretek megvalósulása helyett fizetési gondok, időszakos, majd végleges leállás, a dolgozók állásidőre küldése következett.
A felszámolás közvetlen előzménye, hogy a cégnek már a munkabérekre sem volt fedezete. A kormány rendkívüli – veszélyhelyzeti – rendeletekben intézkedett a bérek kifizetéséről a bérgarancia alap terhére. A felszámolási eljárást már a Libery két vállalata, a Dunarolling és Duna Furnace ellen egyaránt kezdeményezték. A Dunarolling ellen a felszámolás alatt álló korábbi Dunaferr-érdekeltség, az ISD POWER nyújtotta be a kérelmet azzal az indokkal, hogy az új cég nem fizetett neki az általa korábban szolgáltatott energiáért, ami a működése alapfeltétele volt. A Duna Furnace ellen pedig már korábban felszámolást indítványozott a dunaújvárosi Keramet Hungary Kft., amely 300 millió forintot követel tőle. Az ukrán hátterű Keramet Kft.-nek mint alvállalkozónak szervezte ki még a régi Dunaferr 2014 tavaszától az acél hulladékokkal kapcsolatos összes munkafolyamatot. A felek közötti szerződést megörökölte az új Duna Furnace, ám a kormány egy szintén testreszabott rendelettel megengedte neki, hogy indoklás nélkül, rendkívüli felmondással kirúghassa az alvállalkozóit. Ez meg is történt a Keramet követeléseinek kifizetése nélkül.
Elmérgesedett a Liberty Steel és az őt korábban minden módon kedvezményező magyar kormány viszonya. Utóbb arra szólította fel a kormány nevében a Nemzetgazdasági Minisztérium a céget, hogy fizesse ki a munkabéreket és az adókat. Mindkét vállalat ellen többszörösen indult már adóvégrehajtás is. Korábban pedig azt rótta fel a kormány a vállalatnak, hogy semmit sem teljesített abból, amit az életképes Dunaferr-részek megvásárlásakor ígért, miközben az állam összesen 70 milliárd forinttal támogatta a stratégiainak mondott vas- és acélmű életben maradását. A kilátástalan helyzetbe került Dunaferr közben több száz milliárd forinttal adósa az államnak, miután nem fizette meg a szén-dioxid kvótákat. A piacon hitelképtelenné vált Liberty viszont újabb állami támogatást követelt, hogy újra működésbe lendítse a vállalatot. A megoldást a felek a „zöld átállásban” jelölték meg. A termelés átállítása tetemes, mintegy 200 milliárd forintos befektetést igényelt volna, de a Liberty ezen a területen sem teljesített.
A kormány csapdába került, noha mindent megtett a dunaújvárosi vasmű megmentéséért, a Liberty nem teljesítette a vállalásait – állt a Nemzetgazdasági Minisztérium közleményében. Azt is írták, hogy „a korábbi külföldi menedzsment felelőtlensége, az elhibázott szankciók és az energiaválság miatt” 2022 végére a Dunaferr fizetésképtelenné vált, a gyár működése ellehetetlenült, ezáltal több ezer dolgozó munkája veszélybe került. Hosszan részletezik a kormányzati intézkedéseket az ügyben, összegezve azt, hogy szerintük a kabinet mindent megtett a Dunaferr megmentéséért, amelyhez összesen mintegy 70 milliárd forinttal járult hozzá – beleértve többek közt a bérgarancia biztosítását és a szén-dioxid kvóta felhasználásának lehetővé tételét.
A Dunaferr utódcége súlyos tartozásokat halmozott fel, így a kormányzati szándék ellenére sem látszik a kiút a magyar acélgyártás e komoly bajba jutott cégénél. Nem sok reményre ad okot az acélpiac globális helyzete sem a lényegében leállított Dunai Vasmű számára. De Orbánék még most se szálltak le a rossz, téves útra tévedt vonatról….pedig a rideg valóságban, a mindennapok gyakorlatában, de a bölcs japán mondás szerint is egyre többe kerül az elhúzódó visszakozás…..
Mikor lesz vége? Senki sem tudja.
