Torkosság (gula) – A Fidesz és Orbán hét főbűne, 5. rész

A Nemzeti Együttműködés Rendszerének egy évtizedes fennállása alkalmából indított sorozatunkban azt vesszük górcső alá, miképpen falta fel Orbán Viktor rendszere Magyarországot, hogyan roncsolta tovább erkölcseit, és ennek milyen hosszú távú hatásait lehetnek.

Nem, nem Gulyás Gergely kancelláriaminiszter tízfős Várkert bazárbeli lakomájáról lesz e helyütt szó, amelyet nagyon független elemzők és kutatók társaságában abszolvált a kijárási korlátozás kellős közepén. A várkerti lakoma méltán be fog vonulni a magyar politikatörténet jelképpé merevedett nagy zabálásai közé, az ártalmatlan páneurópai piknik és a kevésbé ártalmatlan söjtöri ebéd mellé. Merthogy az ilyen habzsi-dőzsi torkos csütörtökök, péntekek, szombatok, vasárnapok, hétfők, keddek és nemkülönben szerdák csupán az alapbetegség tünetei.

Annak az alapbetegségnek, amely a hét főbűn közül rendhagyó, tekintettel arra, hogy visszahat a bűn elkövetőjére, és talán a leginkább önmagunk ellen irányuló bűnnek számít. A torkosság a katolikus teológiában olyan súlyos bűn, amikor az ember megfosztja önmagát önmaga méltóságától, a véges dolgok rabjává teszi őt, és elveszi fogékonyságát a lélek dolgai iránt.

Nos, a korrupció üzemszerűvé tételével a Fidesz és megkérdőjelezhetetlen, első számú vezetője a torkosság bűnét emelte aranytrónusra.

A „keresztény” és „konzervatív” állampárt az aranyborjút kezdte el imádni akkor, amikor szarka-kisgömböcként falt fel minden fényeset, ami az útjába került. Ez különösen szép teljesítmény egy olyan politikai közösség részéről, amely a korrupció elleni társadalmi felháborodásnak köszönhette első kétharmados kormányzását. Emlékszik még valaki a nokiás dobozokra? Vajon van-e egyáltalán annyi nokiás doboz, amennyiben csak az üzletből, például a tíz évre titkosított Budapest–Belgrád-vasútvonal felújításából Mészáros Lőrinchez – és a végső kedvezményezetthez (akinek a vagyonát kezeli a nevezett úr) – befolyó pénz elfér?

A szocialisták sem voltak ártatlan báránykák, ha közpénzről volt szó, de arra a nyolc évre (valamint az 1994–98-as ciklusra) inkább az volt a jellemző, hogy egyrészt a pártkasszának loptak a kampányok és egyebek finanszírozására, mivel a hipokrita pártfinanszírozási rendszer miatt a formálisan megkapott állami támogatásból nem tellett volna az apparátus fenntartására, a választási kampányok és a sajtójuk finanszírozására, másrészt persze loptak saját zsebre is. Ám ha a szocialisták (ami persze az „elmúltnyolcévben” leginkább Gyurcsány Ferencet jelentette) eminens tanulók voltak az élet korrupció iskolájában, akkor ott az Isten Fidesz a rektor.

A Fidesz ördögi stratégiát hívott életre annak érdekében, hogy belenyúlhassanak a közösbe.

A párt cinikus koncepcióalkotói kifundálták, hogy olyan nagy összegeket szükséges eltulajdonítani, amelyet a pár tíz ezer, néhány száz ezer forintból éppen hogy megélő átlagpolgár nem ért, nem bír felfogni ép ésszel. Míg százezres, milliós összegeket talán már láttak mindennapi honfitársaink, milliárdokat nem, pedig ott ezerszeres az ugrás. Ezért tűnhet úgy, hogy a „szocik is loptak, ezek is lopnak”.

A Fidesz oligarchái valójában egy nap alatt többet keresnek, mint a szocialistákéi egy választási ciklus alatt.

Orbán Viktor pártja rájött arra, hogy az úgynevezett „visszacsurgatásos” technika nem hatékony. A közpénzeket elnyerő „vállalkozók” által az elnyert összegből visszaadott néhány százalékocskából csak kisebb összeget lehet lopni. Sokkal egyszerűbb, ha azok a „vállalkozók” is mi vagyunk – gondolták Fideszék. Arról nem is beszélve, hogy a visszacsurgatás esetén a pártnak, a pártvezetőknek „visszaadott” pénz átadása-átvétele is problémás, lebukásveszéllyel járó művelet. Mennyivel egyszerűbb, amennyiben „magunknak” adjuk azt, kényelmesen, banki átutalással, jogszabályokkal megtámogatva. (Jegyezzük meg: nem visszaadott pénz ez, ahogy sokszor a médiában nevezik. Hiszen a megvesztegetett politikus nem tulajdonosa volt az adott oligarchának juttatott „alkotmányos költségnek”. Az illető politikusra csupán rábíztuk a közös vagyonunkat, hogy őrizze, kezelje azt, így „visszaadni” neki fogalmilag kizárt.)

Ám nem csak az oligarchák gazdagodtak, a fideszes politikusok személyes gazdagodása is szembeötlő volt az elmúlt évtizedben.

Pontosabban például Lázár János kiskorú gyerekei jutottak ingatlanokhoz, a miniszterelnök legnagyobb lánya tudott mesés összegért svájci magániskolában tanulni, és Rogán Antal volt az egyetlen magyar férfi, aki keresett azon, hogy elvált, megint mások „széleskörű családi összefogással” tudtak maguknak több mint 150 milliós palotát vásárolni a semmiből. Mindeközben Orbán úr hivatalos vagyonbevallása egy megtakarítás nélküli, puritán ember képét mutatja. Igen: „kép”, és „mutat”.

Orbán Viktor felelőssége azért óriási ezen rendszer kiépítésében, mivel egyrészt mintaadó a tápláléklánc alsóbb szintjein legelészőknek, másrészt az ő tudtával lehet csak „széleskörű családi összefogni” a vazallusoknak.

Az Orbán tudta nélkül lopókkal néha példát statuálnak, ahogy ez történt Mengyi „Voldemort” Rolanddal, Simonka Györggyel vagy legújabban Boldog Istvánnal. Ők mindannyian kisstílű útonállók a nagy rablóhalakhoz képest, NER-es szemüvegen keresztül a bűnük az, hogy kis összegben, túl kezdetleges módszerekkel, és vélhetőleg központi engedély nélkül állták az utat. Ha a Főni magáévá teszi a fél országot, nekem is jár pár (tíz)milliócska – gondolhatták. A maffia egyik fontos szabálya, hogy a capo di tutti capi tudta nélkül nem szedünk védelmi pénzt.

Sokszor tettem fel magamnak az elmúlt tíz évben a kérdést: mit lehet, mi tudnak kezdeni ekkora vagyonnal? Csak Mészáros Lőrinc vagyonának azon része, amit nyomon tudunk követni, közvetlenül hozzá tudunk kötni, nyolc év alatt (2010-ről 2018-ra) megnégyezerszereződött. Őt magát pedig gázszerelő kisvállalkozóból a dollármilliárdosok elitklubjába repítette.

Rá kellett jönnöm, a közpénztorkosság oka maga a torkosság. A felhalmozott, felmérhetetlen nagyságú vagyon nem szolgál magasabb célokat, nemzetünk nagyjai egészen egyszerűen azért harácsolnak, mert megtehetik.

Mint a legendás hegymászó, George Mallory, akit megkérdeztek, miért akarja a Mount Everestet meghódítani, és erre azt válaszolta, hogy „mert ott van”. Nos, Orbán Viktor barátai és üzletfelei ugyanígy vannak a tízmillió magyar közös pénzével, azért veszik el, „mert ott van”. A kapzsiság célja a kapzsiság maga. Gondoljuk végig, mennyivel nemesebb lenne ezen „keresztény” urak számára megállni a torkoskodást, önuralmat gyakorolva nem elvenni csak azért, mert megtehetik. (Annyira hihetetlen Mészáros Lőrinc vagyongyarapodása, hogy a „megnégyezerszereződött” szót ahogy leírtam, a szövegszerkesztő aláhúzta, a helyesírás-ellenőrző szerint nem is létezik ilyen kifejezés. De igen, létezik, kedves szövegszerkesztő, ott van Mészáros úrnál Felcsúton.)

A Fidesz torkossága kapcsán beszélnünk kell arról, hogy ki a legfalánkabb ebből a csapatból, ki a háló közepén a pók.

Mi sem könnyebb bizonyítani, hogy a miniszterelnök legalábbis sajátjaként kezeli az oligarchák nevén lévő vagyont, amennyiben megvizsgáljuk, hogy mi történik egy-egy vagyonátruházásánál.

Például hogyan és főleg milyen ellentételezésért kerülnek át egyik pillanatról a másikra a Mészáros-portfólióból Tiborcz István nevére vagyonelemek. Vagy hogy az egyik oligarcha halála esetén az örökösei jutnak-e hozzá a stratégiai jelentőségű vagyonelemekhez, vagy különféle, jó időben beépített biztosítékok folytán egy másik kormánybarát kézben landolnak-e ezek. (Kegyeleti okokból mellőztem a nevek említését az eset kapcsán.) Vagy hogy életszerű-e az, hogy az egyik este még szétszórtan, különféle fideszes kezekben lévő médiumok tulajdonosai egy szép reggelen mind úgy ébrednek, hogy ők bizony fel akarják ajánlani egy központi alapítvány számára különféle újságjaikat, tévécsatornájukat, egyéb sajtótermékeiket? Vagy sokkal inkább egy karmesteri miniszterelnöki pálca közreműködése szükségeltetik ehhez? A kérdés kizárólag az, hogy a miniszterelnök sajátja-e ez a sok-sok összetorkoskodott vagyonelem, vagy „csak” sajátjaként képes vele bánni, ha úgy hozza a sors. Nem tudom, van-e lényegi különbség e kettő között.

A Fidesz és Orbán Viktor hét főbűne közül az egyik, a torkosság mára foglyul ejtette a magyar államot, a lopott vagyon olyan mértékűre duzzadt, amikor már egészen egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy kikerüljön kezükből a hatalom, e célért semmi sem drága, és maga a magánkézbe került vagyon mintegy viszontbiztosítékként felel azért, hogy ez ne is következhessen be. A rájuk bízott közös vagyonnal sajátjukként bánnak, hol elsikkasztva, hol hűtlenül kezelve, felélve a magyar jövőt. Az maradt a kérdés, hogy ezért majd a történelem és az Úr ítélőszéke előtt kell-e felelniük, vagy netán eljön egy olyan ébredés, amelynek eredményeképpen a földi igazságszolgáltatás előtt is kénytelenek lesznek beszámolni.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/16. számában jelent meg április 17-én.

A sorozat további részeit itt találja: http://hang.hu/tag/a-fidesz-es-orban-het-fobune/

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/16. számban? Itt megnézheti!