A Nemzeti Együttműködés Rendszerének egy évtizedes fennállása alkalmából indított sorozatunkban azt vesszük górcső alá az emberi bűnök erkölcsi osztályozása alapján, hogy miképpen falta fel Orbán Viktor rendszere Magyarországot, hogyan tette tönkre erkölcseit, és ennek milyen hosszú távú hatásai lehetnek.
Az irigység az emberek egyik legősibb bűne. Az Ószövetség szerint „A sátán irigysége révén azonban a világba jött a halál, és akik vele tartanak, azok megtapasztalják.” (Bölcsesség könyve 2,24). Az apostolok cselekedetei árulja el, hogy a pátriárkák nem más indíttatásból, mint irigységből adták el Józsefet Egyiptomba (7,9). Míg mind Márk (15,10), mind Máté (27,18) evangélista megerősíti, hogy Jézus Krisztust az irigység által vezetve adták a főpapok a rómaiak kezére. A politikusok, de közülük is különösképpen a hatalomban lévők számára az egyik legjellegzetesebben elkövethető főbűn az irigység, ugyanis a katolikus teológia szerint annak ellentéte éppen az, amiben a köztisztségek viselőinek jeleskedniük kellene: a szolgálat.
Mi lehet a forrása az irigységnek és az abból fakadó további bűnöknek? Minden bizonnyal a frusztráció, a kisebbrendűségi komplexus.
A magyar jobboldal kultúrájában meghatározó élmény a 90-es évek kulturálisan mindvégig ellenzékben töltött évtizede.
Hiába volt ebben a tíz évből csak négy évben baloldali kormánya Magyarországnak, a kultúra, a politikai kultúra tereit mindvégig a baloldal uralta. A jobboldal fórumai meg-megszűntek, majd újra megjelentek, bukdácsolva a finanszírozás, és részben a szellemi talajvesztettség útvesztőiben. Eközben a baloldal konstans módon fenn tudta tartani intézményeit, kultúrája virágzott, nagyban annak köszönhetően, hogy ezeket a struktúrákat átmentette a rendszerváltás előttről. Jól jellemzi ezt, hogy a Magyar Nemzet napilapként ebben az időszakban csupán úgy tudott fennmaradni, hogy maga Horn Gyula mintegy könyöradományként mentőövet dobott neki. A ma Demokrata néven megjelenő hetilap ebben az időben – ha jól számolom – három különféle néven jelent meg, át-átmentve magát újabb és újabb címmel és jogi keretek között.
A jobboldalnak nem voltak intézményes szellemi műhelyei, a színházi, a filmes és a művészvilágban nem merték vállalni esetleges jobboldali meggyőződésüket az ilyen orientációjú művészek: nem volt „divat”, nem volt sikk jobboldalinak lenni. A jobboldal témái, kulturális evidenciái nem jelentek meg a közéletben (sokszor még olyan szinten sem, hogy azokról vitázni lehetett volna), nem épültek be a társadalom közös tudatalattijába. Hogy egy példát említsek, a trianoni tragédiáról ebben a periódusban nem volt szalonképes beszélni, a témát említőket a politikai szélsőjobbra sorolta be a fősodor.
Nem volt „könnyű” jobboldalinak lenni ebben az időszakban, de egy annál összetartóbb, sokszor dacos, magára utaltsága okán kialakult küldetéstudattal bíró, és sajnos – ne hallgassuk el – a szélsőségekre is nyitott közösség volt ez a szcéna akkor, amikor a Fidesz és Orbán Viktor megérkezett a jobboldalra. Egyébiránt ez az időszak lehet az oka, amit korábban már igyekeztem kifejteni, tudniillik, hogy a magyar jobboldal kultúráját fokozatosan, de a Fidesz 2010-es országlásának kezdetére már egyértelműen felfalta egy szélsőséges, egyáltalán nem konzervatív és nem keresztényi politikai kultúra. Nézzék csak meg a kommentszekciókat, hogy ott mi „folyik”. De inkább ne nézzék meg.
A 90-es évek jobboldali frusztrációja a Fidesznél ráadásul duplán jelentkezik, hiszen a rendszerváltás utáni éveket ők még a barikádok túloldalán, liberális pártként érték meg. Ezért duplán túlkompenzálnak, muszáj túlteljesíteniük, hiszen a baloldal hegemóniájának legalábbis a 90-es évek első felében maguk is részesei voltak.
Ez a fent vázolt frusztráció lehet az oka, hogy a Fidesz és Orbán Viktor nemcsak hogy elirigyelte a baloldal hegemóniáját, de frissen „áttértként” túlkompenzálva mindent uralni igyekezett, amit lehet. Ebből lettek aztán a csak az önkormányzatok váróiban kihelyezett, de senki által nem vásárolt napi- és hetilapok, különféle közvélemény-kutató intézetek, amelyeknek leginkább a közvélemény befolyásolása a feladatuk, a gyűlölettől fröcsögő televíziócsatornák és íróakadémiák, kulturális akadémiák és azok által lenyúlt kiállítási terek, think tankek. (A filmes terület kilóg ebből a sormintából, ott a Fidesz által kinevezett vezetők ellenére a liberális baloldal mind a mai napig meg tudta őrizni hegemóniáját.)
Ezeket mind-mind az irigység motiválta düh fűtötte. Azonban a forma tartalom nélkül édeskevés. Hiába tömték ki a jobboldalnak dedikált ezen intézményeket mindannyiunk közös kasszájából, így baloldali polgártársaink adóforintjaiból is, a sok pénz a kulturális életben még kevés, a mennyiség nem csap át minőségbe. A számolatlanul rendelkezésre álló adófizetői pénz nem válik remekművekké.
Mondjanak egy komolyan vehető jobboldali (még pontosabban: fideszes) szellemi műhelyt, amely az elmúlt tíz évben jött létre.
A jobboldal mértékadó kulturális intézményei jellemzően 2010 előtt alakultak, és megint csak jellemzően az elmúlt évtizedben ilyen vagy olyan mértékben, de eltávolodtak a Fidesztől. Maradtak a neológok, akik a 90-es évek frusztrációiból már csak annyit hoztak magukkal, hogy az ellenfelet gyűlölni kell és meg kell semmisíteni. Kiváló szemléltetőeszköz erre Szikszai Péter – a kormányba szerelmes, Magyar Nemzet néven megjelenő nyomtatványban, Zummer Fülöp néven – megjelent epeömlése. Szégyen, hogy Pethő Sándor neve és a konzervativizmus álcája mögül megjelenhet olyan szöveg, amelyben a politikai ellenfelet (ez esetben az Országgyűlésben valóban csacskaságokat beszélő Szabó Tímeát) kullancsnak, biológiai fegyvernek, miegymásnak lehet titulálni. Ez nem újságírás, és különösen nem konzervatív, keresztény újságírás, ennél Pistike is kifinomultabban tud fogalmazni a 4. c-ből.
A Fidesz feszélyezett irigysége az elmúlt évtizedben nemcsak a politikai vetélytársak, hanem azok ellen is fordult, akik számára nem csupán politikai termék jobboldalinak lenni, határon innen és túl.
Gondoljuk csak végig, milyen ámokfutás jellemezte és jellemzi mind a mai napig a Fidesz tevékenységét európai pártcsaládjában, az Európai Néppártban. Európai konzervatívok egész sorát igyekeztek a sárga földbe döngölni, kezdve a kéretlenül óriásplakát-kampány arcává tett Jean-Claude Junckerrel (luxemburgi Keresztényszociális Néppárt), majd folytatva Manfred Weberrel (bajor Keresztényszociális Unió), majd újabban az Európai Néppárt elnöke, Donald Tusk (lengyel jobbközép Polgári Platform) is nemtelen, hazug támadás fideszes célpontja lett. A Fidesz több időt töltött azzal, hogy az európai jobboldali pártok vezetőit támadja, mint amennyit az európai baloldallal foglalkozott.
Idehaza a liberális oldalról frissen megérkező Fidesz azzal kezdte a jobboldali térfélen a ténykedését, hogy kiirtott minden más pártot a jobboldalról. Hol vannak már a valaha sokszínű magyar jobboldal olyan pártjai, mint az MDF, a Kisgazdapárt vagy a MIÉP, hogy csak a nagyobb formációkat említsük. A kereszténydemokratákat pedig egyenesen megalázták azzal, hogy kiszolgáló, identitás és politikai súly nélküli csicskapárttá tették őket. Ez a bokaösszecsapkodós kiszolgálópárti lét, amely csak a Fidesz kegyének és még inkább politikai érdekeinek köszönheti létezését, megalázóbb, mint ha kinyírták volna a KDNP-t is, mint az FKGP-t és a többieket. Tegyük hozzá, hogy nem történt volna 2002-ben baloldali fordulat, ha a Fidesz az „egy a tábor, egy a zászló” öngyilkos jelszava alatt nem végzi ki a Kisgazdapártot, és az – akár csak 5 százalékkal – bekerül az Országgyűlésbe.
Mennyi minden másképp alakulhatott volna hazánkban, ha az elmúlt közel két évtized nem Orbán Viktor 2002-ben elszenvedett traumájáról és az abból következő eseményekről szólt volna.
A miniszterelnök és pártja nem utolsósorban hallatlanul irigy a nem fideszes jobboldali konzervatívokra. Egyrészt fáj nekik, hogy őket nem kötik a párthűség béklyói, és szabadon, kompromisszumok nélkül élhetik meg kereszténydemokrata-konzervatív identitásukat, másrészt hitelesen ez a csoport tud arra rámutatni, hogy miben és milyen mértékben távolodott el a Fidesz a jobboldali értékektől, és miképpen vált szélsőjobboldali, opportunista, értékek nélküli masszává. Harmadrészt pedig a legnagyobb veszélyt is egy ilyen közösség jelenti számukra. A baloldal nem fog tudni lefaragni a Fidesz bázisából, azt csak egy szélsőségektől mentes, de markánsan jobboldali kultúrájú közösség tudná elérni, ezért ennek a különös „állatfajnak” már a létezése is igazán fájdalmas a számukra. Ezért is van az a fékezhetetlen gyűlölet, amellyel irántuk viseltetnek, elég ennek alátámasztására megnézni, mondjuk, a „Hír” Tv valamelyik lincselőműsorát.
És az irigységük persze tetten érhető a harácsolásban is, a korrupcióban, amely mindent leural a Fidesz Magyarországán. Ameddig a szocialisták voltak „a” tolvaj politikusok, addig – most már tudható – irigykedve nézték Orbánék az oligarcháikat, az erőforrásaikat, a lopott vagyont. Most már tudjuk, hogy ez nem arra sarkallta a Fidesz politikusait, hogy megmutassák, kétharmados hatalom birtokában (és nem utolsósorban keresztényi elvekkel) véget tudnak vetni a következmények nélküli Magyarországnak, hanem éppen ellenkezőleg, irigységük folytán engedtek a Mammon csábításának, pápábbak lettek a pápánál, tolvajabbak a tolvajoknál.
A sorozat további részeit itt találja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/17. számában jelent meg április 24-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az üzletekben vagy digitálisan! És hogy mit talál még a 2020/17. számban? Itt megnézheti!
