A miniszterelnök évértékelőnek nevezett kampánybeszédében olyan ígérethalmazzal árasztotta el a publikumot, amelynek mértéke minden eddigi választási osztogatást felülmúl, s amit nyilván az motivál, hogy a hatalmát fenyegető kihívás is sokkal nagyobb, mint az utóbbi tizenöt évben bármikor. Hogy az osztogatásnak nincs meg a fedezete, hogy az ország gazdasága mennyire rossz helyzetben van, hogy az utóbbi időkben folyamatosan esik az ipar teljesítménye, hogy a GDP-várakozásokat évek óta nem sikerült teljesíteni, hogy a már „földbe döngölt” infláció újra Európa-csúcsot állít fel, hogy a eurót immár hónapok óta csak bőven négyszáz forint felett lehet venni, hogy ezzel párhuzamosan nő az államadósság és a költségvetési hiány, szóval mindezt már sokan sok helyütt megírták, elmondták, elemezték. A végeredmény mindenkinél ugyanaz: a választási osztogatás csak a jövő kárára történhet, és súlyos következményei lesznek.
Most nézzük ezt egy kicsit másfelől!
A nyugdíjasoknak például azt ígérik, hogy vissza fogják kapni a zöldség-gyümölcsre és a tejtermékekre fordított kiadásaik áfatartalmát. Kétségtelenül jól hangzik, de… ezzel az intézkedéssel megint azok járnak jól, akiknek igazán nincs is szükségük segítségre. Ha például valakinek 130 000 forint a nyugdíja (mint a feleségemnek), és egyedül él, (de még ha egy hasonlóan jól eleresztett társsal), az vajon – a lakhatás és a rezsi költségeinek kifizetése után – ugyan mennyiért vásárolhat zöldségeket, gyümölcsöket és tejtermékeket? És ezután mennyi áfát kap majd vissza? Mondjuk egy ezrest, maximum kettőt. És kik lesznek, akik a tervezett tizenötezres visszatérítési határt maximálisan ki fogják használni? Akik gond nélkül megveszik télvíz idején a melegházi epret vagy a paradicsomot a francia sajtválogatás mellé…
Bölcs kormányunk az inflációtól is megvédi a „magyarokat”, Orbán szavaival szólva: nem engedik kifosztani az embereket. Nos, azon hosszan lehetne elmélkedni, hogy a magyar népet ki is fosztogatja? Azok a termelő-szolgáltató és kereskedelmi vállalatok, amelyek próbálják kigazdálkodni – a normál működési és rezsiköltségek mellett – a rájuk terhelt különadókat, a romló forintárfolyam miatt jelentkező pluszkiadásokat, és mindemellett – minő szörnyűség – muszáj a tulajdonosaik számára némi nyereséget is produkálniuk, amit, ugye, jó néhány NER-társ is elvár az így-úgy megszerzett cégeitől. Vagy inkább az a kormány, amely a beszedett adókat nem az ország jólétére, az oktatásra, egészségügyre, a hátrányos helyzetűek felemelésére, tisztességes nyugdíjrendszerre és hasonlókra fordítja, hanem a családi és haveri kör gazdagítására, mérhetetlenül túlárazott „közbeszerzésekre”, Vodafone-okra és repülőterekre. Erről érdemes lenne népszavazást (nem pedig „nemzeti konzultációt”) tartani.
Ősszel választás?
Orbán Viktor ma nem azt hirdette, hogy 2026 lesz a győzelem, az áttörés éve. Hanem azt: 2025. Akárhogy is lesz, a startpisztoly eldördült, és fülsüketítő hangja volt. Szerető Szabolcs publicisztikája!
De vissza az infláció elleni küzdelemhez: úgy tűnik, hogy a kiváló agytröszt nem valós, hanem látványos és jól kommunikálható megoldásokon (magyarán politikai termékeken) törte a fejét. Ugye, milyen jól hangzik, ha miniszterelnök meg a gazdasági főmufti – naná, hogy a nemzet nevében – megfenyeget vállalatokat: tessék lejjebb vinni az árakat! Az senkit nem érdekel, hogy ez minden, csak nem piackonform megoldás, ilyesmit csak a piacokra rátelepedő autokráciákban szokás elkövetni. A fenyegetés ráadásul nem is merül ki ennyiben: belengetik az újabb hatósági árak lehetőségét is. Mintha az olyan jól bevált volna… (Meg persze remekül működött-működik az infláció letörésében és az „árspekuláns” élelmiszerláncok megfékezésére kitalált online árfigyelő is … Vagy lehet, hogy mégsem?) A következő lépés talán az lesz, hogy feltámasztják a szépemlékű (?) Országos Árhivatalt, csak annak kiváló vezetőjét (Csikós Nagy Béla) nem lehet már feltámasztani.
Nem mellesleg: a hatósági ár ugyanolyan fura hatással jár, mint a nyugdíjas áfa-visszatérítés: azokon segít igazán, akik nincsenek rászorulva. Lesz persze, akinek segít, hogy némi spórolással nagy ritkán vehessen fél kiló árstopos csirkemellet, de olyan is olcsóbban jut hozzá, aki drágábban is megvenné minden nap – a macskájának. Érdekes, hogy az ilyen összefüggésekre valahogy nincs szeme a „bérből és fizetésből élő” miniszterelnöknek. No persze van különbség bér és bér között…
Tovább! Aszongyák, hogy a magyar családok érdekében megvédik a rezsicsökkentést, illetve hogy pontosak legyünk: a csökkentett rezsicsökkentést. És tényleg: minden rezsiszámlán oda van nyomtatva, hogy mennyit fizetnénk, ha mások lennének az árak. (Abba most ne menjünk bele, hogy mennyire korrekt a viszonyítási alap: mindenki ismeri a viccet, hogy az „ögyes” kereskedő úgy csinál akciót, hogy a valós ár fölé ír és áthúz egy jóval magasabbat.) Csakhogy ez a bizonyos rezsicsökkentés sosem volt egyéb, mint parasztvakító politikai termék: az áram- és gázszolgáltató cégek emiatt elszenvedett veszteségeit a költségvetésből, tehát a „megvédett háztartások” pénzéből térítik meg. Azaz kifizetjük mi a magasabb árat, csak némi kerülővel. A rezsicsökkentés társadalmi hatása sokáig ugyanolyan igazságtalan volt, mint az eddig tárgyaltak: az is keveset fizetett, aki egy negyvenes izzó alatt vakoskodott, meg az is, aki a kocsibehajtóját fűtötte. Ezen a „csökkentés csökkentése” javított valamit, de azért aki két-három lakóingatlannal rendelkezik, simán kisakkozhatja, hogy mindenütt beleférjen a kedvezményes limitbe.
A friss ígéretek közül minden bizonnyal a legnagyobb tétel az édesanyáknak biztosítandó szja-mentesség, ami – amellett, hogy hatalmas költségvetési bevételkiesést eredményezhet – megint csak a magasabb jövedelműeket preferálja: akinek nincs állása, semmit sem kap; aki keveset keres, keveset is kap; akinek magas a jövedelme, tovább gazdagodik. (Ebben ismét megmutatkozik Lázár János alapvetése arról, hogy ki mennyit is ér…)
Jól látható, hogy minden lépésben megjelenik Orbánék – a szolidaritás fogalmát hírből sem ismerő – társadalompolitikája: a jól hangzó, mindenkire egyformán vonatkozó kedvezmények egyáltalán nem egyforma eredménnyel járnak. Ismerjük a szellemességet, amely szerint a bankok csak annak adnak kölcsönt, aki nem szorul rá. Lehet, hogy Orbánnak a politika helyett inkább bankárnak kellett volna állnia. Az ország biztosan jobban járt volna. És nem csak az igazságtalanságok miatt, sőt! A regnáló hatalom ugyanis a gazdaságot nem (sem!) szakmai szempontok szerint alakítja, hanem politikai és hatalomtechnikai megfontolások alapján. Ezzel pedig súlyos károkat okoz nemcsak a jelenben, de még a jövő több generációjának is.
Ami egyszerűen bűn.
