Az emberek vonatkozásában minden külsőségeken alapuló kategorizálás téves és félrevezető. Ennek ellenére az ilyesfajta ítélkezés a mindennapok része lett, beivódott a pórusainkba, így látjuk a világot; egy szelektáló szemüvegen keresztül. Mert így sokkal könnyebb, nem kell gondolkodni semmin, azonnal kiadhatjuk magunkból a belénk szorult feszültséget. Mire gondolok? A válasz egyszerű: csoportokba soroljuk az embereket, és attól függően, hogy a csoportra jellemző tevékenység/állapot szimpatikus-e nekünk, vagy sem, megítélünk mindenkit, akit felelőtlen módon odatartozónak vélünk. Az egyik leggyakrabban előkerülő téma a kutyások: ennek van kutyája, annak nincs, s az alaptalan általánosítás természetesen azoktól származik, akiknek nincs. De nagyon sokáig sorolhatnám még ezeket a kategóriákat. Biciklisek – na, ez főleg az autósok számára napi téma most már a fővárosban is, de menjünk tovább! Ha már a közlekedésnél tartunk: gyalogosok. Igen, az autóból kinézve ez is egy kategória: a gyalogosok csak felelőtlenül szédelegnek, nem néznek semerre, gondolkodás nélkül lelépnek a járdáról, visszaélnek a zebrán nekik járó elsőbbséggel. Azt gondolom, mindnyájan számtalan ilyen és hasonló csoportot tudunk kapásból fölsorolni – hadd említsem még példának a vegetáriánusokat, a taxisokat vagy épp a horgászokat –, s nem megerőltetve a toleranciánkat (ha létezik egyáltalán) kimondjuk a verdiktet: ezek ilyenek! Valamiért lehet őket utálni.
Természetesen érdekes színeváltozáson megyünk át, ha a szükség úgy hozza, hogy egyik csoportból át kell sorolnunk a másikba. Mert természetesen mindenki úgy gondolja, hogy ezzel kapcsolatban ő kivétel, ő erősíti a szabályt, mert ő aztán nem, dehogy, ő aztán soha! És furcsa módon rögtön át is kerül ránk egy új szemüveg, és átcsöppenünk egy másik(nak vélt) világba, más nézőpontok uralják a világlátásunkat. Talán a legeklatánsabb példák épp azok, amiket fentebb felsoroltam, mert a legtöbb ember néha gyalog megy, néha nyeregbe pattan, aztán autóba is gyakran ül.
Mindez azért jutott eszembe, mert nyáron a Balaton-mente egyre inkább hasonlít a bolondok házához, mint valamiféle kikapcsolódásra, pihenésre, nyugalomra alkalmas környékhez. Már előre rettegek, ha tudom, hogy pénteken délután vagy vasárnap este autóba kell ülnöm, és a tumultusra gondolva a normális idő minimum duplájával számolok. A tömeg már-már elviselhetetlen, és azt gondolom, ez eleve frusztrálja a pihenni vágyó embereket: mi az, hogy nem azonnal… mi az, hogy itt is sorállás… hossza várakozás a kánikulában a sorompónál, egy közlekedési jelzőlámpánál vagy épp a strandbüfénél. (Igen, itt rögtön közbe kell szúrnom: aki vonaton utazik, az könnyen páriává válhat a „miatta” a sorompóknál türelmetlenül várakozók szemében.) Én a városon belüli útjaimat mindig két keréken teszem meg, hacsak nem szakad az eső vagy nem akad hirtelen valami sürgős (vagy súlyos – a szó szoros értelmében) elintéznivaló, amint erre fentebb utaltam. Ez történt a minap is, és döbbenten láttam, hogy az országúton egészen elképesztő felelőtlenséggel kóvályogtak a bringások, nem ritkán hárman egymás mellett, elfoglalva a teljes sávot – ami, tudjuk, nemcsak súlyos szabálysértés, de potenciális életveszély is ebben az autóáradatban. Mit tesz ilyenkor az autós? Dudál. Na, ez aztán végtelenül fölháborító, hát mit dudál itt ez a bunkó, talán én nem ugyanolyan jogon… stb. stb. – és már kész is a háborús helyzet, lehet egymásnak ugrani, kiüvölteni a leengedett ablakon; hogy mit, azt inkább nem írom ide. S továbbmenve lehet dühöngeni, hogy azok a barom, öngyilkosjelölt biciklisek mégis mit képzelnek, ez nem játszótér, a másik oldalon meg, hogy azok az öntelt, agresszív autósok – na, helyben is vagyunk!
A furcsa az az egészben, hogy mindenkinek van némi igaza, ugyanakkor senkinek sincs teljesen igaza – mindez nézőpont kérdése. És most visszatérek a mondandóm elejére: felejtsünk el minden, külső körülményeken nyugvó kategorizálást! Mert vannak jó emberek, normálisak, toleránsak és segítőkészek, akik néha gyalogosok, néha autósok, néha két keréken tekernek – nem folytatom. És vannak agresszív barmok, akik mindig a mentalitásuknak megfelelően viselkednek, bármiféle körülmények közé is kerülnek. Magyarán: ne használjunk olyan megkülönböztetéseket, hogy „ezek a biciklisek” vagy „ezek a gyalogosok”, mert bármikor kerülhetünk mi is bármelyik pozícióba, és akkor valószínűleg nem örülnénk a megbélyegzésnek. És ne bántsuk a kutyatulajdonosokat sem, ha már őket is említettem az elején, mert vannak ugyan bőven köztük idióták, akik bolondot csinálnak szegény háziállatból (önmagukkal együtt), de ugyanúgy nem kicsi azoknak a tábora sem, akik okosan és mindig a helyén kezelik az ezzel kapcsolatos problémákat. Persze tudom, ha valaki azt látja, hogy a szomszéd rendszeresen a járda mellett szépen lenyírt pázsitra küldi a kutyáját a dolgát elvégezni, akkor azonnal ítélkezik s a véleményét kiterjeszti az összes kutyatulajdonosra: ezek ilyenek! Hát nem! A fölháborodása a konkrét eset kapcsán jogos, az általánosítás viszont további súlyos konfliktushelyzeteket hordoz magában.
