Jakab Péterben a feltűnésekor nagy lehetőséget láttam. Ahogy az Országgyűlésben megszólalt, az a nyelv és az a stílus, amellyel számon kérte Magyarország örökös miniszterelnökét, pontosan az a beszédmód volt, ahogy az ország lelkét elragadó, romlott és cinikus önkényurat megszólítani érdemes. A parlamentarizmusnak csúfolt filléres színjáték egyik legutolsó funkciójának tűnt, hogy Jakab Péter nem áll be biodíszletnek, nem próbál sem tisztelettudó, sem szakmai igényű lenni, hanem csak arra figyel, hogy határozott és kemény legyen. Gyakorolta? Előre eltervezte? Nekem ez is imponált. Úgy láttam, hogy a munka ennyire tudatos befektetése is annak a professzionális működésnek a része, ami az ellenzéki szereplőktől oly távol áll.
Aztán Jakab Péter megrészegült. Krumpliszsákkal a kezében már nem megfellebbezhetetlen néptribunusnak, hanem nyomorult realityhősnek mutatkozott. Az Orbán Viktor ellen fejlesztett stílusában kezdte támadni Kövér Lászlót meg a minisztereket, és nem érezte, hogy ezzel épp a miniszterelnökkel szemben folytatott csörtéit értékeli egyre lejjebb és lejjebb, egészen addig, míg az Orbán elleni konfliktusának rock and roll-élményét Szamuely Tibor rosszabb napjaira emlékeztető prolihőbörgéssé inflálta.
Jakab Péter ezzel párhuzamosan megkezdte a Facebookon az egykor talán még létező személyiségének rohamos kiárusítását akciós lájkokért. A parizeres fotók, a Marosán Györgyöt idéző imázs, a DK retorikájának és életérzésének önfeledt átvétele lassan, de biztosan felszámolta a Jobbik jobboldali-konzervatív identitását, melynek helyére Jakab Péter egyáltalán semmit nem bírt állítani, legfeljebb azt, hogy ő összefog akár Gyurcsánnyal is. Az ellenzéki érzelmű választók bizonyára elkerülhetetlennek, tehát helyesnek érezték az összefogást Gyurcsánnyal Orbán ellen – na de az összefogást Gyurcsánnyal az ellenzék összes többi pártja, az MSZP, a Párbeszéd, az LMP meg a Momentum ellen? Ennek a politikának a DK-n kívül már nem akadtak hívei, így aztán hiába lett a Jobbik az összefogás pártja, választókat már nem bírt hozni bele.
Az egykori nemzeti radikális párt önfelszámolásának leggyalázatosabb pillanata az volt, amikor a pártelnököt a fideszes propaganda házasságtöréssel vádolta, ő pedig válaszul már másnap a Facebookon demonstrálta a boldogságát családja körében: a nejét meg a gyerekeit tolta maga elé – hogy aztán a pletykák igaznak bizonyuljanak, és kiderüljön, hogy Jakab Pétert nemcsak az összes szavazója, de még a felesége is elhagyta. Nem áll szándékomban ítélkezni: senkinek semmi köze Jakab Péter magánéletéhez – amíg ő nem használja a gyerekeit a nyilvánosságban, amíg ő megadja azt a tiszteletet a családjának, amit a nyilvánosságtól elvár. A Jobbikot illető nyilvánosság azóta eltussolni próbált nemi erőszakkísérlettől meg az elnökhelyettes korrupciógyanús ügyeitől hangos, az utolsó szög az egykori identitás koporsójában pedig Jakab Péternek a trianoni békeszerződés évfordulóján tett hitvallása lett, mely szerint a pártelnök számára Trianon értelmét ma az összefogás jelenti – az, amit egyébként elsőként árult el, amint a választási vereséggel szembesült.
Jakab Péternek az összefogás jut eszébe június 4-én, miközben Niedermüller Péter vállalhatatlan eszmefuttatásában arról értekezik, hogy a határon túli magyarok „Trianonnak is köszönhetően ma jobban élnek Romániában, Szlovákiában és a többi környező országban, mint mi itthon, Magyarországon”. Mellesleg jelzem, hogy ez még csak nincs is így, de még ha igaz is lenne, aki a nemzet egyik legsúlyosabb traumájára GDP-szempontból tekint, az jobb esetben a hülyeségig menően érzéketlen, rosszabb esetben szánt szándékkal provokál. A magyarság semmi mást nem köszönhet Trianonnak, mint az ország tönkretételét, szélsőjobbra tolódását meg a második világháborúban való részvételt megint a rossz oldalon: elesett, elüldözött, elhurcolt és legyilkolt magyarok millióit.
A DK politikusa azt állítja továbbá, hogy a felvidéki meg az erdélyi magyarság nem pusztán jobban, hanem szabadon él Szlovákia és Románia nyílt társadalmaiban – holott jól tudja, hogy mindennaposak a magyarok elleni provokációk, a jogfosztások és igazságtalanságok precedensei. Niedermüller Péter azt is pontosan tudja, hogy ezekben a régiókban a jólétben, szabadon élő magyarok 90 százaléka a Fideszre szavaz – mégis úgy tesz, mintha erről nem értesült volna: az állampárt leghívebb választóit állítja példaként a magyar társadalom elé. Tényleg ilyen arányban szavaznának a határon túl élő magyarok Orbán Viktorra, ha nem lennének a végletekig megnyomorítva?
Ha Niedermüller Péter nem volna, Orbán Viktor rendelést adna le Rogán Antalnak, hogy gyártsa le. Mintha a létének magasabb értelme az lenne, hogy megvédje az Orbán-rendszert, és lejárassa azokat a magyarokat, akik hisznek a polgárosodásban, a nyugatos történelmi fejlődés receptjében.
Jakab Péternek alighanem ez volt a legutolsó esélye, hogy meghatározza magát a DK viszonylatában, de esze ágában nem volt élni vele. Nemcsak a baloldal pártjai, de az egykori fasiszták is hallgatnak egy olyan kommunikációs helyzetben, amikor egyáltalán nem kell nemzeti radikálisnak, de még csak jobboldalinak sem lenni ahhoz, hogy a magyarság sorstragédiájának ilyen gyalázatos és ostoba aktuálpolitikai felhasználása, a közös szenvedéstörténet lefitymálása és kiforgatása visszatetsző legyen. Az a Jakab Péter, aki ezt sem teszi szóvá, már valóban nem több, mint egy lapos üveg, amivel Gyurcsány Ferenc erősíti magát. Ezt végül ő is belátta, nagyot kortyolt a jéghideg Borsodiból, és lemondott a pártelnöki posztról, ugyanis felismerte, hogy ennél lejjebb már nem rugdoshatja a Jobbikot, mert az már a DK-nak sem kell majd.
Jöjjön négy év arccal a kassza felé, ami nem túl vakmerő terv, de egy uniós választási megsemmisülésnél azért jobb.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/24. számában jelent meg június 10-én.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
