A háború, aminek ideje volt véget vetni

A háború, aminek ideje volt véget vetni

Amerikai katonák őrt állnak a kabuli nemzetközi repülőtér körül 2021. augusztus 16-án. A repülőtér kifutópályáit korábban az Afganisztánból menekülni próbáló emberek ezrei ellepték, ezért délután több órára fel kellett függeszteni a járatok indítását és fogadását. A kialakult káoszban legalább hét ember életét vesztette (Fotó: MTI/AP/Shekib Rahmani)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Amikor a biztonságos nyugati világ kellős közepén található lakásom egy szobájában leültem a klaviatúra elé, még sziklaszilárd meggyőződésem volt, hogy a felkavaró szituációban kínlódó afgán polgárok iránt táplált együttérzésemet fogom papírra vetni. Hiszen tipikus nyugati fehér egyedként jómagam is konstans könnybe lábadt szemmel kísérem az Afganisztánban zajló eseményeket, akárcsak a sorstársaim. Engem is mélységesen megérintett a repülőtéren összeverődött, kétségbeesett tömeg látványa, amelynek tagjai kínjukban a mozgó járművekre próbáltak felkapaszkodni, csak hogy elhagyhassák ezt a pokoli országot. A szituáció kontextusát, úgy vélem, nem szükséges cizellálni, mert a nyugati sajtó napok óta harsog az Afganisztánban történtektől. Mielőtt azonban nekiláthattam volna két kézzel facsarni együttérzéstől és nemességtől csak úgy duzzadó szívemet, hogy jó emberségemről a világ színe előtt is tanúbizonyságot tegyek, sajnos valami megváltozott.

A világháló nyüzsög az olyan cikkektől, amelyek azt taglalják, hogy Joe Biden mekkora hibát követett el az amerikai csapatok Afganisztánból történő kivonásával. A villámgyorsan eszkalálódó helyzetet boldog-boldogtalan a jelenlegi amerikai elnök nyakába kívánja varrni, még az a Donald Trump is, akinek az elnöksége alatt a tálibokkal folytatott béketárgyalás egyáltalán megkezdődhetett.

Augusztus tizenhatodika, este tíz óra. Újabb ezer amerikai katonát rendeltek vissza Kabulba, hogy segítsenek rendet teremteni abban a fejetlen káoszban, amelyet a kivonulásuk okozott. Ezzel az újonnan érkezett ezer fővel együtt már hatezer amerikai katona állomásozik majd afgán földön, egészen pontosan kétszer annyi, mint amennyi az új elnök hivatalba lépésekor állomásozott. Ezt maga Joe Biden jelentette be egy, a Fehér Házban tartott beszéde alkalmával, amely alkalom az első volt a talibán áttörése óta.

Joe Biden minden bizonnyal hibázott egy pár dologban, ezt készséggel elismerem. Jómagam is azt vallom, hogy a kivonulás lehetett volna higgadtabb és szervezettebb is. Nem hiszem, hogy létezik bármilyen elfogadható magyarázat arra a felháborodott újságírói kérdésre, amely azt firtatja, hogy ugyan miért nem lehetett az amerikai zászló teátrális lehúzása ELŐTT kimenekíteni az arra jogosult embereket. Ahogy azt sem teljesen világos számomra, hogy Bagramból miért az éj jótékony leple alatt, a My heart will go on dalolása nélkül vonultak ki az amerikai katonák. A bejelentés szerint szeptemberig vonta volna vissza Amerika a csapatait, ennek ellenére augusztus elején már az addig ott tartózkodó haderő kilencvenöt százaléka kivonult az országból.

Viszont. Attól tartok, azt kell, hogy mondjam: mélységesen egyetértek az amerikai kormányt jelenleg képviselő Joe Biden ezen döntésével. Húsz kerek esztendeje húzódik ez a történet, amelynek végére most végre pont került, legalábbis látszólag. Húsz éve szennyezi ama vörös testnedűvel az amerikai történelem szövetét az a konfliktus, amelynek el sem kellett volna kezdődnie.

Számtalan oka van annak, hogy egyetértek a Biden által hozott döntéssel. Kezdjük azzal, amely argumentum a legegyértelműbb és leglogikusabb: a tálibokkal folytatott béketárgyalások már Trump kormányzása alatt elkezdődtek, és több várost illetően le is zárultak, tehát ha Biden nem tartja magát a táliboknak tett korábbi ígérethez, valószínűleg egy újabb véres konfliktusba sodorta volna az amerikai anyák mindenre elszánt, katonának szegődött fiait.

Az elnök egy másik érve, amellyel hajlamos vagyok egyetérteni, az az, hogy az afganisztáni misszió eredeti célkitűzése az amerikai földön végrehajtandó terrortámadások sikeres felderítése és megakadályozása, valamint Oszama bin Laden kézre kerítése volt, nem pedig a nyugati nemzeti struktúra de facto meghonosítása.

Emellett közismert jelenség az Afganisztánban uralkodó, extrém magas méreteket öltő korrupció, amely ellen elég lehetetlen vállalás fegyverekkel és katonákkal harcba indulni. Meddig várható el – pusztán a moralitás kristályos talajáról szemlélve az esetet – egy olyan ország támogatása, amelynek hadereje csak elméletben jelent szövetséges harcostársat? Mit lehet kezdeni azzal, hogy az afgán katonák tömegével adják át a fegyvereiket a táliboknak, némi pénzért cserébe? Hogy megesett már olyan eset, amikor az afgán hadsereg tisztjei fiktív katonák után vették fel a zsoldot, majd a szükség órájában derült ki az, hogy az adott egység lényegében nem is létezik? Mi a megoldás abban az esetben, amikor az afgán beszállítók felveszik a felszerelés gyártásához szükséges pénzt a kormánytól, majd a kész felszerelést szemrebbenés nélkül eladják a táliboknak? Meddig kell egy ilyen ország hadseregével vállt-vállnak vetve harcolni?

Én egyetértek azzal, hogy a szeptember 11-ei tragédia után sem kellett volna bevonulni, mert húsz ott töltött év mégiscsak némi felelősséggel ruház fel, de a legnagyobb botorság azzal érvelni, hogy „ha már egyszer elkezdted barátom, csináld is végig.” Nem. Én nem látok kivetnivalót abban, hogy nem lehet megvívni azt a polgárháborút, amit maguk az afgánok sem akarnak, hogy egyszer elérkezik az a pont, amikor be kell ismerni, hogy ez bizony nem megy.

Afganisztánban jelenleg azért van ekkora káosz, és azért készülhetnek tragikus, felvilágosult nyugatiakat megríkató felvételek repülőgépekről lezuhant szerencsétlenekről, mert az emberek megijedtek. A rendelkezésre álló információk szerint az amerikai kormány keményen deklarálta azt, hogy épségben juthasson ki onnan mindenki, aki hozzájuk tartozik, vagy a munkájukat segítette – és a tálibok be is tartják ezt. Békés, harc nélküli hatalomátvétel történt, és egyelőre semmi nyoma annak, hogy ácsolnák a bitófát a nyilvános kivégzésekhez. Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy a tálib vezetők Mr. Teufelt is megszégyenítő pálforduláson estek volna át, azt viszont igenis hiszem, hogy be fogják tartani a békeszerződésben foglaltakat. Az egyetlen oka az utóbbi napokban bekövetkezett haláleseteknek: a pánik.

Persze, tudom, én könnyen beszélek, és ez így is van. Véleményem szerint is tarthatott volna tovább a kivonulás, és nem szeretnék rettenetesen érzéketlennek tűnni, de tény, hogy akkor tudnám elfogadni az amerikai kormány cserbenhagyásáról szóló rút vádakat, ha a tálibok szemmel láthatóan veszélyeztetnék a kollaboráns afgán lakosságot.

Mert azt azért szögezzük le, hogy a megállapodás nem úgy szólt, hogy minden egyes afgán lakost hagynak sértetlenül elmenekülni, akinek komoly aggályai merültek fel az új vezetéssel kapcsolatban, nem. Az ott munkálkodó nyugati állampolgárokról, kormánytagokról és az amerikai kormány alkalmazásában álló afgánokról szólt a fáma.

Végezetül pedig nem értem azt sem, hogy miért Joe Bidentől kérdezgeti értetlenkedő vállvonogatások közepette a világ, hogy hogyan történhetett meg ily nagyon hamar az összeomlás. Hiszen az afgán hadsereg adta meg magát és helyezte a fegyvert a tálibok mosolyogva nyújtott tenyerébe, gyakorlatilag egyetlen felszólítás nélkül. Amivel kapcsolatban szintén nem tudok osztozni az ezt hibaként definiáló állásponton, mert ha az amerikai hadsereg kivonulásának a vége így is, úgy is a tálib hatalomátvétel lett volna, akkor most jobban örülnénk, ha hetekig tartó dulakodás és sokkal több halott előzte volna meg?

Természetesen nekem is megszakad a szívem a tálib uralom alá hajtott afgánok miatt, épp annyira, mint minden más jómódú, időmilliomos nyugatinak. Nagyon sajnálom azokat, akikre újra rá fog borulni a sötét középkor ragacsos burka, miközben hálát rebegek azért, hogy nem tartozom közéjük. Mint minden nyugati.

A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hallgatója

A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

 

Kötöttfogás Extra

Fizessen elő a Magyar Hangra!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Árnyék podcast – „A nőnek a konyhában a helye”