A halállal eljegyzett nemzet

A halállal eljegyzett nemzet

Ütközésben összeroncsolódott személygépkocsi az Árpád hídon 2023. július 1-jén (Fotó: MTI/Mihádák Zoltán)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Az Árpád hídon történt tragikus kimenetelű gyorsulási verseny, melynek vétlen áldozata egy szabályosan közlekedő, huszonhét éves kerékpáros volt, túl sok kínos kérdést vet fel. Budapest-szerte ismert tény, hogy a főváros, akárcsak egy horrorfilm erdei tisztáson álló háza, nappal barátságos hely, de amikor leszáll az éj, előbújnak a rémek. A megengedett sebesség háromszorosával egymást kergető és a városlakókat büntetőfékezéssel megrendszabályozó luxusverdák a kilencvenes évek óta rettegésben tartják az észak-pesti utakon közlekedőket, és akárcsak a Stephen King által legendássá tett 1958-as Plymouth Fury a vérszomjas Christine szerepében, úgy ezek is portyázó gyilkosok.

A vadkeleti fantomok a semmiből tűnnek fel és a semmibe tűnnek el, olykor még ölnek is, a tizenévesek könnygázáztatásában jól teljesítő rendőrök meg tehetetlenül pislognak ilyenkor: sejtelmük nincs, kik ezek, és ki állíthatná meg őket. Ha holttest van, intézkednek, de ez még egyetlen nulláról kétszázra gyorsulni vágyónak se szegte kedvét. A kieső jármű helyére már aznap új érkezik, és este a Váci úton megint felbőgnek a sok száz lóerős motorok. Fontos kérdés, hogy miért érinthetetlen ez a közeg, és hogy miért száguldhat meg gyilkolhat valaki kedvére a Teve utcai rendőrpalotától pár száz méternyire.

Legalább ilyen fontos kérdés ugyanakkor, hogy miért gondolnak sokan a társadalom alsó és felső rétegeiben alig leplezett áhítattal ennek a törvényen kívüli szubkultúrának az ámokfutására, holott a gyorsulási verseny valamennyi elemében a rendszerváltás korának gyűlölt káoszát, a szabályozatlan kapitalizmus inkorrekt versengésének elviselhetetlenségét idézi, ráadásul az ilyen normasértő attitűdre a rendpárti magyarok elméletileg nem kéne, hogy vevők legyenek. A magyarázat az illegális autóversenyzés lényegében rejlik: a résztvevők elsődleges célja nem a kívülállók, még csak nem is a versenytársaik, hanem a maguk életének veszélyeztetése – mindenki más halála járulékos veszteség. Az önpusztítás élménye az, aminek az örök vesztésre ítélt, önmagát emésztő és rákosító, szenvedélybeteg magyarság nem bír ellenállni, ezért rokonszenveznek közülük ennyire sokan a közutakon száguldozó, zabolátlan vagányokkal. A levert forradalmak, öngyilkos költők, vesztes világháborúk és világbajnokságok népének nem maradt más, mint önmaga elpusztítása. A magyarok ennek minden csínját-bínját ismerik és gyakorolják: néhányan közülük huszonévesen a városban raliznak, többségük azonban a sokmilliós részvételű, nagy nemzeti versenyszámokban indul, s amit alkotnak, az világszínvonalú.

Magyarország lakói elképesztő energiákat ölnek abba, hogy hazájuk legyen Európa első és a világ negyedik legkövérebb nemzete, a magas vérnyomás, a cukorbetegség és az elhízás okozta daganatos betegségek alig bírják tartani a tempót az alkoholizmussal, melyben a magyarok nyolcadikak a világranglistán: a Kárpát-medencében a családi és társadalmi események kenőolaja, a pálinka diktál ütemet mindennek – a magyar ember hamarabb szeret, gyűlöl, örül, keseredik el és fekszik be a koporsóba a világ legtöbb népénél, Európában csak a bolgárok halnak meg korábban. De nem szabad elcsüggedni az Európa-bajnoki ezüst miatt, mert a rákosodás tekintetében a magyaroké az abszolút első hely Európában, harminchárom százalékkal haladják meg az uniós átlagot, ami nyilván összefügg azzal, hogy a dohányzás terén is kimagasló teljesítményt nyújtanak. Persze Árpád vezér igazán ambiciózus unokái több számban is versenybe szállnak: a magyar lakosság jelentős része egyszerre elhízott, rendszeres alkoholfogyasztó, továbbá dohányos, önpusztító életmódját önérzetesen mantrázott hazugságokkal bástyázza körül, szűkebb-tágabb környezete pedig megértően bánik vele: „egyszer élünk, papikám”, „ami jár, az jár”, „amit megeszel, az a tied, azt nem veszi el tőled senki” vagy „ahogy Lenin elvtárs mondta: be a szervezetbe”.

A magyar ember önismerete ebben az ügyben is úgy működik, mint a legtöbb társadalmi probléma kapcsán: vagy hézagosan, vagy egyáltalán nem. Az elnyomó, de bűntudatos Kádár-rendszer még tömegével gyártotta az önpusztítást régi beidegződésekre meg nyugati hatásokra fogó szocioriportkönyveket és dokumentumfilmeket alkoholizmusról, kallódó fiatalokról vagy az akkoriban világelső öngyilkossági hajlamról, melynek terén a magyar társadalom ma már hál’ istennek csak Európa első harmadában van – a rendszerváltást követően aztán kiderült, hogy a magyarságnak még a kádárizmus által diktált torz önismeretre sincs igénye.

A magyarok többsége önmagáért csak nagyon rövid távon, legfeljebb pedig a családjáért vállal bármiféle felelősséget – ami ezen túlterjed, az nem érdekli. Ha beszáll valamelyik közös játékba, az nagy eséllyel az össznemzeti korrupció vagy a féktelen önpusztítás – és jaj annak, aki bármelyik útjába áll. Az Árpád hídon történt tragédia annak példázata, hogy aki önmagával szemben felelőtlen, az másra is veszélyt jelenthet, ez a tanulság azonban túl nagy súllyal terheli meg a magyarok pszichéjét, hisz a felelősségvállaláshoz még nem elég felnőttek, önmaguk elpusztításához viszont bőven eleget éltek már. Ezért van a magyar embernek lelki-érzelmi konfliktusa mindenkivel, aki sorsát a megküzdésre teszi fel: arra emlékezteti, hogy ő nem a megoldandó feladatot, hanem az elkerülendő nehézséget látja meg mindenben és bármiben, ami akadályként előtte tornyosul – ezzel szemben nagyon hálás a halott, elbukott és elkurvult hősöknek, mert ők azt üzenik neki, hogy itt úgysem lehet tenni semmit. A legtöbb, amit a magyar ember elvégezhet, hogy felpattint még egy üveg sört, rendel még egy csülkös pacalt, és rágyújt még egy szál cigarettára – aztán jöjjön, aminek jönnie kell. A sírban már úgysem fáj.

Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/27. számában jelent meg július 7-én.