A harmincadik – Nehéz feltétel nélkül lelkesedni egy drága pénzen vett zsoldosseregért

Történelmi csúcsra ért a Ferencváros labdarúgó-csapata múlt szombaton, noha 3–2-es vereséget szenvedett a Kispesttől. Nincs itt semmi ellentmondás: azzal, hogy a nemrég Mol Vidire átkeresztelt székesfehérvári klubnak csak döntetlenre futotta a Felcsút ellenében, az FTC előnye behozhatatlanná vált az NB I. tabellájának élén. Ezzel harmincadik alkalommal nyerte el a bajnoki címet. A zöld-fehérek gyakorlatilag egy héttel korábban biztosították be az elsőséget, amikor a hazai rangadón lelépték a második helyen álló Mol Vidit (4–1). Most szombaton tehát az FTC már bajnokként fogadja otthon a derbin a nagy rivális Újpestet.

Ferencvárosi szurkolóként természetesen nekem is dagadt a keblem a fotelben, a tévé előtt ülve, mégis volt némi hiányérzetem. Annak az országos eufóriának a nyomát sem éreztem, ami az 1981-es, ’92-es vagy akár a 2004-es bajnoki diadalokat kísérte. ’81-ben gyerekkori emlékeim szerint a pályára berohanó szurkolók alsónadrágig vetkőztették Nyilasiékat, aztán amikor tizenegy év ínség után Nyilasi Tibor vezetőedzői irányításával újra a csúcsra ért a Fradi, Diósgyőrtől Budapestig minden út menti kocsmán végighullámzott az ünneplő zöld-fehér tábor.

Harminc trófeájával az FTC a legsikeresebb magyar csapat, az őt követő MTK 23, az Újpest húsz elsőséggel büszkélkedhet. Mindössze 13 európai klub van, amelyik harmincszor tudott nyerni hazája bajnokságában: olyanok tartoznak ebbe a csoportba, mint a Benfica, az Ajax, a Juventus és a Real Madrid. Az FTC első bajnoki címét 1903-ban szerezte (bajnokságot hazánkban 1901 óta rendeznek). Érdekesség, hogy 1940-ben lett 15. alkalommal bajnok, vagyis akkorra már elérte a mai teljesítménye felét. Kiemelkedik az 1931–32-es idény százszázalékos sikere: ekkor minden meccsét megnyerte a csapat.

1945 után az FTC hatalmi ellenszélben küzdött, a „kedvencem” az 1948–49-es idényben szerzett bajnoki cím, amikor megelőzték a párt által favorizált, Puskással felállt Honvédot, a gólkirály a Bamba becenévre hallgató Deák Ferenc lett 59 (!) találattal. Ezután az FTC több játékosát némi presszióval a Honvédhoz irányították, köztük az Aranycsapat klasszisát, Kocsis Sándort, aki szerény véleményem szerint legalább olyan képességekkel rendelkezett, mint Puskás Ferenc. Majd elvették a csapat nevét és a színeit is. A legnépszerűbb magyar futballklub később sem lett a hatalom kedvence, a politikai beavatkozások rendre rosszul sültek el (lásd: Torgyán-korszak), 2006-ban pedig jogtalanul kizárták őket az első osztályból.

Kubatov Gábor 2011-ben kezdődött klubelnöksége aztán politikai hátszelet biztosított a Fradinak, ami elhozta a régóta várt anyagi konszolidációt is. Új, európai színvonalú stadiont kapott a csapat; az örömöt azonban beárnyékolta az elnök és a szurkolók keménymagjának vénaszkenner miatti háborúja. Ez évek múltán valamiféle kompromisszummal zárult, a lelátói hangulat valahogy mégsem olyan, mint akár csak 10-15 évvel ezelőtt. Kubatov nem is annyira titkolt célja a szurkolótábor lecserélése volt, nyitás a fizetőképes felső-középosztály felé, ehhez azonban a szép stadion mellé élvezetesebb játék is kell. Ezt pedig nem szerves fejlődéssel, hanem a közpénzek klub felé terelésével próbálja megvalósítani a vezetés: saját nevelésű játékosok helyett így vált az FTC (is) a légiósok állomáshelyévé.

Álszent lenne persze pusztán emiatt tiltakozni, hiszen a nemzetközi futball régóta így működik, csakhogy nálunk éppen az utánpótlás-nevelés ürügyén irányítják adóforintjainkat a klubokhoz. A közönség kedvenc Böde Dániel gyakran koptatja a cserepadot, miközben a Fradihoz érzelmileg aligha kötődő zsoldosok játszanak a pályán.

Ennél is zavaróbb a futball átpolitizálódása, ami a Kádár-korszakhoz képest is visszalépésként hat. Az Újpesten kívül mára minden élvonalbeli klub kötődik valamilyen formában politikai körökhöz, a csapatok erőforrásokért zajló küzdelmének állása nem független a Fideszen belüli erőviszonyok alakulásától. Kubatov Gábor a kormánypárt alelnökeként erős kutyának számít, s aki fölötte áll, politikai számításból hajlandó kedvezni favoritjai (Mol Vidi, Felcsút) mellett a legnépszerűbb csapatnak is. Az (állam)párt rátelepedését a futballra mindenki érzékeli (és akkor a Kubatovhoz köthető hírhedt kopaszokról még nem is szóltunk!), s az ebből eredő rossz szájíz a zöld gyepen kiharcolt sikereket is megkeseríti egy kicsit. S ezt az érzést a Csányi Sándor vezette labdarúgó-szövetség tevékenysége sem űzi el. A Felcsútnak befújt minden bírói ítélet mögött politikai nyomást, a Fidesz-közeli klubok küzdelmének állása mögött politikai alkut sejt a publikum. Hogy az adott esetben ez valóban így van, vagy sem, tulajdonképpen mindegy is: az orbáni rendszer logikájából következik a feltételezés.

A fideszes elnök nyolc éve alatt a klub most másodszor nyert bajnokságot, ami nem kimagasló a Fradi történelmében, nemzetközi szinten pedig nem ért el értékelhető eredményt. Olyan csapatok állították meg, amelyek nem rendelkeznek olyan erőforrásokkal, mint a Ferencváros. A futballban a Fidesz kormányzati eszközökkel felzárkóztatta a magyarországi jövedelmeket Európához. Így nemcsak szurkolóként, hanem adófizetőként is elvárom, hogy a bajnoki címet – amihez szívből gratulálok a csapatnak! – Bajnokok Ligája-, de minimum Európa-liga-csoportkör kövesse. Drukkolok, hogy így legyen.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/18. számában jelent meg, 2019. május 3-án.

Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/18. Magyar Hangban? Itt megnézheti!