A húszas évek ellenzéki politikájának körvonalai

A húszas évek ellenzéki politikájának körvonalai

Az ellenzéki pártok vezetői 2021-ben

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

A balliberális ellenzék előtt két út áll. Megmaradhat egymással versengő, nyomokban is alig létező, egymásra licitálva hisztériázó-diktatúrázó törpepártok kaotikus mezőnyének, aztán vagy összeáll négyévente, vagy nem, és így tartja fenn a jelenlegi állapotot. A balliberális ellenzék másik lehetősége, hogy valamelyik csoportja képes legyen úgy megszervezni a baloldalt, ahogy 1994 után Orbán Viktor tette ugyanezt a szétaprózódott, alkalmatlan szereplőkkel, zsákmányszerző pártokkal és megélhetési politikusokkal terhelt jobboldalon. A két helyzet sok tekintetben hasonló, de a fennálló körülményeket számos tényező nehezíti. Ezúttal legalább hat párt egyesítése volna a cél, holott már tizenkét éve uralkodik a Fidesz kétharmados országgyűlési többsége, de annak a politikusnak és annak a szervezetnek még csak a kontúrjai sem látszanak, aki és ami erre képes lehet. A balliberális kurzus médiapozíciói ugyanakkor jóval erősebbek, mint a jobboldaléi voltak 1994-ben, van internetes nyilvánosság, van közösségi média, a baloldali és liberális politikának van valamekkora gazdasági hátországa, van számos európai szövetségese, a kultúra terén pedig a balliberális szekértábor nemcsak minőségben, de mennyiségben is felülmúlja az önmagát Gáspár Győzikében, Fásy Ádámban, Kis Grófóban, Tóth Gabiban és Nagy Feróban kifejező nemzeti radikális kurzust.

Máris jól látszik, hogy Gyurcsány Ferenc és a mögé csatlakozott Jobbik és LMP lesz az egyik erőtér, ahonnan az ellenzék egységesítésének kísérlete megindul majd. Ennek teljesülése az én álláspontom szerint a létező legrosszabb forgatókönyv, ugyanakkor a legkevésbé reális is egyben. Az ellenzéki választók döntő többségének a parizeres proli Jakab Péter kulturális alapon, a kriptofideszes Ungár Péter pedig NER-oligarcha mivoltában elfogadhatatlan. Gyurcsány Ferenc a mai napig az általa előbb belülről, majd kívülről szétvert MSZP egykori szavazótáborának mindössze a felét bírta a DK mögé csatornázni – semmi kétségem nincs afelől, hogy a balliberális pólus sem az ő vezetésével, sem az ő meghatározó részvételével nem válhat olyan integratív erővé, amely képes kihívni Orbán Viktort.

A másik erőtér, ahonnan elindulhat az egységesülés, az MSZP, a Párbeszéd és a Momentum hármasa, akiket egybekovácsolnak a Gyurcsány Ferenccel szemben érzett fenntartások, s még inkább az életösztön, hisz a DK a legfőbb politikai céljának évek óta az ő ledarálásukat tekinti – Gyurcsány Ferenc pártja készen áll feláldozni ezért akár a kormányváltás esélyét, akár az Orbán Viktorral szemben folytatott politikájának legendás kérlelhetetlenségét, akár a maga széles gesztusokkal demonstrált antifasizmusát: skrupulusok nélkül köt szövetséget a Jobbikkal baloldali érzelmű erők és jelöltek kicsinálásának céljából, lazán üzletel továbbá Ungár Péter NER-oligarchával, s ad kölcsön az LMP-nek képviselőt, hogy a zéró százalékos párt frakciót alakíthasson.

Amikor Karácsony Gergely a vereség pillanatában színpadra állt Márki-Zay Péter mellé, ezzel kifejezésre juttatta, hogy érti: nemcsak Orbán Viktorral, hanem Gyurcsány Ferenccel is meg kell küzdenie. Donáth Anna ennél is tovább ment, és nem pusztán a bukott miniszterelnök-jelölt mellett állt ki, de a baloldali és liberális politikusok közül elsőként nézett szembe az ellenzéki politizálás legfőbb problémáival: az identitásválsággal, a hisztérikus hőzöngésre és protestóbégatásra épülő, hazug látványpolitizálással, a szellemi kiüresedéssel és leépüléssel, az ügyek teljes hiányával, továbbá azzal, hogy ennyi ellenzéki választónak ennyi pártra nincs szüksége.

Donáth Anna progresszívnek tűnő kommunikációját ugyanakkor alaposan beárazza, hogy a Momentum frakcióvezetője a következő években az a Fekete-Győr András lesz, akinek az eddig tanúsított politikusi tevékenysége maga volt a semmitől kongó üresség, és akinek az első bejelentése az volt, hogy a párt frissen választott képviselői nem vesznek részt az Országgyűlés alakulóülésén, és csak az azt követő héten veszik fel a fizetésüket, ami pontosan ugyanaz a tartalmatlan, nyomorúságos néphülyítés, amelynek kátyújában az ellenzéki politika már tizenkét éve vergődik. A Momentum képviselői előadják a nyilvánosságnak, hogy nem ülnek be a parlamentbe, miközben épphogy beülnek, kommunikációjuk frontvonalába pedig azt a Hadházy Ákost rendelik, aki nyilván fontos szereplő a kormányzati korrupció felderítésében, viszont alkatilag alkalmatlan arra, hogy megszemélyesítse azt a nyugodt, jövőbe tekintő és kormányzóképes balliberális oldalt, ami kampányról kampányra olyan fájdalmasan hiányzik, s amely hiány a sorban ismétlődő jobboldali fülkeforradalmak legfőbb előidézője.

A mind közül legkevésbé esélyes, de legbiztatóbb kimenetelű forgatókönyv az lenne, ha a politikai mező centrumából egy új erő szervezné meg az ellenzéket, mondjuk, egy Bencsik János, egy Márki-Zay Péter, egy Pálinkás József, egy Schiffer András, egy Vona Gábor vagy egy ma még ismeretlen szereplő vezetésével. Akárkiből válik is ő, a legfőbb feladata az lesz, hogy integrálja azokat a jelenlegi ellenzéki szereplőket, akik a politizálásukhoz a következő havi fizetésüknél és az Orbán-rendszerhez való mindennapos asszisztálásuknál merészebb terveket szőnek.

Fontos kérdés, hogy hol legyen ennek az ellenzéknek a súlypontja – nyilván mind a zöld, mind a szociális, mind a liberális, mind a konzervatív szellemiségnek helyet kell kapnia benne, ettől azonban még nem megúszható a dilemma: mi legyen a húszas évek ellenzéki politikájának legfőbb üzenete? Ez lehet az ökopolitika komplex és integratív szemlélete, amelyben bármelyik világnézet megtalálja a maga identitását, jelenleg azonban nem igazán népszerű. Ez lehet akár a szociálpolitika, amelyre az elmúlt harminc év leginkább kondicionálja az ellenzéki politikusokat, ugyanakkor jól látszik, hogy ebbe a térbe már benyomult a Fidesz, a balliberális kurzus pedig mára elvesztette azt a mértékű társadalmi beágyazottságát és azt a hitelességű értelmiségét, amelyek hatékonyan érvényesíthetnének egy szociáldemokrata politikát. Állhat az új ellenzéki politizálás gyújtópontjában a liberalizmus, amely bár önmagában szitokszó, mégis ez fűzi össze leginkább az orbáni politikával szemben álló szereplőket Gulyás Mártontól és Szabó Tímeától Uj Péteren és Donáth Annán át Stumpf Andrásig és Márki-Zay Péterig, hiszen a szabadságjogokban Gyurcsány Ferencen és Jakab Péteren kívül valamennyi ellenzéki hisz. Az egyesítő ideológia lehetne akár egy Emmanuel Macron-féle középutas liberalizmus, amely konzervatív és baloldali értékeket egyaránt integrál, az ennek megfelelő politikához azonban, attól tartok, Magyarországon nem pusztán választók nem tartoznak, de az értelmiség is hiányzik.

Egy új alapokon álló, huszonegyedik századi alternatíva kinövesztéséhez nem elég az ellenorbáni politizálás: önálló gondolat, a jelenkor valóságára reflektáló vízió, továbbá erős verbalitású, kompetens és megbízható politikusoknak legalább egy kis csoportja is nélkülözhetetlen volna. Innováció, meggyőződés és identitás nélkül, pusztán tagadással, trendkövetéssel és a közvélemény kiszolgálásával semmi értelme nincs újra kihívni Orbán Viktort. Ha nem képes önmagában értelmezhető alternatívát képezni, akkor hiába reméli azt akármelyik törpepárt akármelyik törpepolitikusa, hogy csak az ellenzék egyéb tagjait kell maga alá gyűrnie, és Magyarország egy világpolitikai vagy világgazdasági válság nyomán majd a kezébe hull.

Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/17. számában jelent meg április 22-én.

A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Fizessen elő a Magyar Hangra!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Árnyék podcast – Háború és béke IKEA-színekben