A kommunizmus megbukott mindenféle értelemben. De a kommunistáktól nehéz lesz megszabadulni, mert senki sem olyan konok és veszedelmes, mint egy bukott eszme haszonélvezője, aki már nem az eszmét védi, hanem mezítelen életét és a zsákmányt. – Márai Sándor e sorai maradéktalanul kifejezik, miért fulladt kudarcba Magyarország 1989-es rendszerváltása. Az egykori kommunisták egyik napról a másikra tőkésosztály képét öltötték fel, állami vállalatokat meg úttörőtáborokat vásároltak saját maguktól fillérekért, és csakhamar kapitalistákká vedlettek át, így ők lettek a szabad Magyarország tetemes tőkeelőnnyel induló, új tőkésosztálya. Krassó Györgyön és Csurka Istvánon kívül senki nem mert szólni erről – az egykori kommunisták, újdonsült kapitalisták meg az érdekükben eljáró sajtómunkások az egyiket lehülyézték, a másikat lefasisztázták, és úgy vették, hogy ezzel a probléma el is lett intézve. Nem így lett.
A kommunizmus tragédia. De az igazi ellenfél mindig a nemzeti jelmezbe öltöztetett, képmutató, kapzsi jobboldali. – Márai Sándor e sorai meg azt fejezik ki, miért fulladt kudarcba Magyarország 2010-es rendszerváltása. Az egykori polgári demokraták egyik napról a másikra főúri rendek képét öltötték fel, hűségük béreként megyéket meg szektorokat kaptak, és csakhamar tartományurakká vedlettek át, így ők lettek a feudális Magyarország tetemes előjogokkal induló, új kiváltságos osztálya. Aki szólni mert erről, azt az egykori polgári demokraták, újdonsült főrendek meg az érdekükben eljáró sajtómunkások lekommunistázták, és úgy vették, hogy ezzel a probléma el is lett intézve. Majd meglátjuk, így lett-e.
Márai két fenti mondása prófétai látomásként jósolta meg a magyarság elmúlt három és fél évtizedét. Külön-külön is jól leírják a magyar jövőt elemésztő veszedelmet, de egymást kiegészítve adnak teljes képet. Azt azonban még a próféta sem sejtette, hogy a magyar jövőt illető halálos lövést nem adhatja le más, csakis a bukott eszme haszonélvezője, aki egy személyben maga a nemzeti jelmezbe öltöztetett, kapzsi jobboldali – ez az, amihez Márai Sándornak sem volt fantáziája.
Orbán Viktort sokan Kádár János örökösének tartják, de ez csak részben igaz. Kádár szemérmes kommunista volt, aki bár eltekintett a marxizmus-leninizmus komolyan vételétől, mégis igyekezett legalább önmaga előtt elvhűnek mutatkozni. A rendszerét valamelyest élhetővé tevő jóléti intézkedések a főtitkárt állandó meghasonlottságban tartották: értette és érezte ugyan, hogy népe a történelemmel szakítva nem akar mást, mint fogyasztani és gyarapodni, a burzsoázia marxizmustól idegen fogalmai, mint a „fogyasztás” és a „gyarapodás” mégis zavarták. Talán úgy gondolta, hogy a személyéhez fűződő korszak egyfajta emberarcú szocializmus, amely sztálini módszerek nélkül vezeti át a dolgozó népet valamiféle kommunizmusba. A magyarok azonban úgy hitték, hogy Kádár pont ugyanannyira megjátssza magát, mint ők: a pártot és az államot reprezentálva természetesen megjelenik az ünnepi díszszemlén, elvtársi csókot vált Brezsnyevvel, de otthona magányában éppúgy kiröhögi az egészet, mint a politikától viszolygó lakosság. Halálos ágyán aztán kiderült, hogy Kádár János mérhetetlenül szenved: gyötri a bűntudat 1956 elárulása és vérbe fojtása meg az államszocializmus történelmi csődje miatt, ahogy azt is érzékeli, hogy csupa elvtelen alak veszi körül, akik még kommunistának sem jók, és akik csak a halálára várnak, mert alig győzik kivárni, hogy végre a zsákmányra vethessék magukat.
A mozgalom hatalomra éhes ifjú kommunistái, a KISZ-titkár Orbán Viktor és az MSZMP KB ifjúságkutató csoportjának segédmunkatársa, Kövér László sokat tanultak a rendszer agóniájából. Az első tanulság az volt, hogy bármilyen elvhez való kényszeres ragaszkodás a hatalom koncentrálásának gátja: Kádár ugyan számos kérdésben pragmatikusnak mutatkozott, zavaros eszményei végül mégis gúzsba kötötték – ha nem tart ki olyan csökönyösen a hülyeségei mellett, hanem követi az aktuális széljárást, és kizárólag hatalomtechnikai kérdésekre koncentrál, nem a legfalánkabb elvtársai, az úgynevezett reformkommunisták és fiatal demokraták örökölték volna a hatalmát, hanem ő maga meg azok, akikre rámutat. Ez a hatalomátmentés számos posztkommunista országban lezajlott, és a rendszerváltást övező társadalmi érdektelenséget látva nem is lett volna semmi akadálya.
A nemzetivé fejlődni kész ifjú kommunisták által levont másik fontos tanulság az volt, hogy Kádár valójában soha nem értette meg, mennyire jól ráérzett a magyarok lelkére: úgy hitte, sikerének kulcsát a társadalmi mobilitás, a maszekolás meg a szociális juttatások képezik – a magyaroknak azonban elsősorban nem ezekre volt szükségük, hanem a marxizmus-leninizmus színlelésére és kijátszására. A dolgozó nép is tudja, Kádár elvtárs is tudja – de szólni nem ér. Ellenség az, aki a közös színlelést felmondja vagy leleplezi.
Orbán Viktor e tanulságok ismeretében váltott rendszert – nem 1989-ben, hanem 2010-ben: úgy vitte tovább Kádár örökségét, hogy kijavította a hibáit. A magyarok ma egy moszkovita elkötelezettségű feudális autokráciában élnek, amely a mindenható pragmatizmus szellemében nemzeti színeket ölt, ezzel kisajátítja az 1989-es rendszerváltás elcsalása nyomán képződött tetemes erkölcsi tőkét, és a nemzet fogalmát éppúgy a maga hatalmi jelvényévé teszi, mint 2002-ben a kokárdát, ami által uralma alá hajtja azt a fogalmi keretet, amelyben hazafi atlan tevékenysége egyáltalán megnevezhető.
Akik egyénileg a nép gyermekei, azok együttesen egy gyermeki nép, amely gyakorlott színlelő, így készséggel eljátssza Orbánnak a legellentmondásosabb szerepet is: most épp a hitvalló Moszkva-pártiságot, melynek terén negyvenéves tapasztalata van, valamint az árvalányhajas jobboldaliságot, jól tudva, hogy Kádár János kisunokája, Orbán Viktor annak színlelésével is bőven elégedett. Cserébe kiszámíthatóságot és biztonságot kap: az apátia és a hisztéria közt ingadozó politikát, amely nem követel többet tőle néhány nemzetieskedő póznál. Annak megteremtése, ami a nemzeti politika tényleges valóságát képezné – a korszerű államszervezet, a digitalizáció, a versenyképes oktatás, az ellátást biztosítani tudó egészségügy, a szolidáris társadalom – nincs napirenden, a magyarok pedig el sem várják. Tudják, hogy a nemzethez a feudális hagyomány szerint csak a nemesség tagjai tartoznak: a közrendű magyarok egyedül magukra számíthatnak. Orbán Viktor és rendszere nem tisztel sem demokráciát, sem jogállamot, sem népet, sem nemzetet, sem Istent, sem embert, mert a kommunista nem vész el, csak átalakul: az első felvonásban emberarcú szocializmus 1957-től; a második felvonásban reformkommunisták technokráciája 1989-től; a harmadik felvonásban nemzeties államfeudalizmus 2010-től – a közvagyon kisajátítása rendszerváltásokon átívelő állandóságot képez.
A főrendek privatizálták a hazafiságot, az állam pedig kiüresítette számukra a demokráciát. A kádári kisembernek a közügyekbe való beleszólás híján maradnak a szabadság kis körei: a kocsma, a műhely, a konyha, a kiskert – az otthonosan berendezett, kicsiny cella, amelyet már ismer, amelyet Rákosi óta senki nem fenyeget, és amelyben az egyéni boldogulás nagy sikernek hat. Néha még személyijövedelemadó-visszatérítés is csurran-cseppen. Az ellenség már megint az, aki a közös színjátékot felmondja vagy leleplezi, aki nem hajlandó hallgatni arról, hogy a nemzeti jelmezbe öltöztetett, képmutató, kapzsi jobboldali meztelen. Ellenség: a tanár, a diák, a civil, a polgár – bárki, aki magyar és magyar közti szolidaritásról, kollektív hibákról, történelmi bűnökről, nemzeti szégyenről és önismereti munkáról pofázik. Nem szabad: Kádár elvtárs egyszer már meghalt, és minden magyar jól emlékszik, mi lett azután. Soha többé nem engedik el a kezét.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/21. számában jelent meg május 26-án.
