Az ellenzék legfőbb stratégiai válsága az, hogy jelenleg sem a baloldali, sem a liberális, sem pedig az ökopolitikai gondolat mellett nem szerezhető társadalmi többség Magyarországon. Az Orbán Viktor által újraalkotott kádárizmus, melynek a jelképe a rezsicsökkentés és a stadionépítés, olyan masszív legitimitással rendelkezik, hogy annak nemhogy megdöntése, de még kihívása sem életszerű. E helyzetben az ellenzék pártjai mintegy természetszerűen lépnek be a Fidesz szellemének gravitációs terébe, és kezdik el magukra szabni azt az illiberális identitást, amelyben az Orbán-rendszer és a magyarság lelki-érzelmi násza megfogant.
E mechanizmus terméke az ellenzéki politikusok rémisztő reflexe, melynek nyomán a választási kudarcuk okát azokban a szabad szemmel alig látható identitásmorzsákban vélik felfedezni, amelyekben eddig talán még valamennyire hinni látszottak: az ukránok iránti szimpátiájukban meg a jogállami érvelésükben. Tényleg ez volna a probléma velük? Nos, az én meggyőződésem szerint pont nem ez. A probléma az, hogy az ellenzéki pártoknak és politikusoknak nincsen víziójuk Magyarország jövőjére vonatkozóan, és egyáltalán nem kínálnak megoldásokat az állampolgárok bajaira – de ettől még a jogállamiság vagy a szomszédos Ukrajna szabadsága Oroszországtól igenis fontos ügy. Akkor is fontosak lennének, ha tíz magyar közül kilenc nem hinne bennük – mert épp a jogállamiság tisztelete, épp a más népek iránti szolidaritás tehetné különbbé Orbán Viktor akármikori kihívóit.
Ha az ellenzéki politikusok már ebben sem hisznek, akkor ugyan miben látják szorult helyzetükből a kitörési lehetőséget? Homoszexuálisokat akarnak a fideszeseknél hangosabban pedofilozni? Börtönbüntetést akarnak követelni a kannabiszt fogyasztókra? Vagy inkább rendeznének az Orbántól kapott pénzből egy nagyszabású kampányt Soros György globális háttérhatalma ellen? Ha az ellenzéki politikusok nem értik meg, hogy nem az a dolguk, hogy népszerűeket, hanem az, hogy érvényeseket mondjanak, akkor végképp semmi értelme a parlamenti bohóckodásuknak. Épp abban állna a politikai munka, hogy szellemileg és erkölcsileg helytálló mondásaik mögé társadalmi többséget teremtsenek.
Nem az volt a baj, hogy az ellenzék nyíltan Ukrajna mellé állt, hanem az a leplezni sem próbált szolgaság, amellyel Márki-Zay Péter kijelentette, hogy katonákat küldene Ukrajnába, ha a NATO úgy rendelkezik. Márki-Zay Péter akár észre is vehetné, hogy a NATO nem a Pentagon: Magyarország is a NATO, Magyarország is dönt – egy ilyen ügyben leginkább az Országgyűlés. Az sem javított az ellenzéki lista vonzerején, hogy az épp miniszterelnöknek készülő listavezető szeme sem rebbent meg azon gondolat hatására, hogy magyar katonákat küldjön egy háborúba.
A jogállamiság hiánya talán nem érdekli a magyarok többségét, de jelzem, hogy élnek itt százezrek, akiket viszont érdekel. Például engem érdekel. A könnyelmű lemondás ezekről az értékekről meg ezekről a választókról nem most kezdődött, hanem amikor azok, akiknek programot kellett volna adniuk és irányt kellett volna mutatniuk, ötvenegy százalékos többségű alkotmányozásról kezdtek nyilvánosan fantáziálni. Az ajánlatuk alkotmányos válság, politikai bizonytalanság és a számukra oly édes bosszú ábrándja volt. Akkor kellett volna tiszteletet mutatniuk a jogállam iránt, ők azonban a fennmaradó törvényes rendet is szétverték volna, mert azt mérték, hogy ez az ígéret a híveik körében népszerű. Hisznek egyáltalán bármiben is?
Az ellenzéki szereplők a fentiekkel való szembenézés, az ellenzéki politika személyi és tartalmi megújítása helyett a maguk politikai jövőjét inkább egymás ledarálásában látják meg. A fővárosi közgyűlés megbénul, mert a DK és a Momentum összevész két, azaz kettő önkormányzati képviselőt illető nyomorult pozíción, amelyeket jelen állás szerint még csak nem is biztos, hogy megnyerne az ellenzék. A Jobbik vezetői eközben egy nemierőszak-cselekmény eltussolásán fáradoznak, a szavazók nélküli pártot vezető parizeres proli pedig épp legfőbb szövetségesét és elnökhelyettesét záratta volna ki, amiért az ellene fordult (végül Jakab Péter mondott le – a szerk.). Az MSZP lassú elbomlásában odáig jutott, hogy már nem képes kicsiny parazitapártját, a Párbeszédet táplálni, úgyhogy külön tervezik a jövőt, holott az Országgyűlésbe együtt sem jutnának be, Hadházy Ákos pedig újabb keresztes hadjáratot hirdet, ezúttal az LMP frakcióját vezető Ungár Péter ellen.
Jellemző, hogy az Hadházy baja Ungárral, hogy meghajolt Orbán Viktor felé, amikor annak legújabb megválasztásához gratulált. Jelzem Hadházy Ákosnak, hogy Ungár Péternek nem a főhajtásával van a baj, hanem a személyével, amelyben a teljes ellenzék főhajtása fejeződik ki Orbán Viktor és rendszere előtt. Megszámlálni sem tudnám, hányszor mondtam el nyilvános és magánbeszélgetéseken a választás előtt és óta, hogy egy NER-oligarchát országgyűlési helyhez juttatni maga az ellenzék erkölcsi és politikai öngyilkossága. Ma Ungár Péternek az ebül szerzett milliárdjai meg a sajtóérdekeltségei mellett nem pusztán képviselői mandátuma, hanem saját országgyűlési frakciója van – mindössze szavazói nincsenek. Érdekes, hogy a megalkuvást nem tűrő, dühödt ellenzéki politikusoknak ezzel semmi bajuk nem volt. Hadházy Ákos nem állt bele Ungár Péterbe akkor, amikor annak tétje lett volna – most támadja, amikor az meg merészel hajolni a hűbérura előtt, és amikor már tök mindegy.
Ha az ellenzéki politika csődje egyetlen jelzős szerkezettel kifejezhető, akkor az a taktikai identitás. Aki fél szemmel folyton a közvélemény-kutatásokra sandít, amikor önmaga kilétét meg az országra vonatkozó terveit firtatják, aki szerint bizonyos kijelentések négyéves pártépítésre, más kijelentések meg kampányra és a választók meggyőzésére valók, aki az igazság kimondásával mindig kivárja azt a pillanatot, amikor az már nem kockázatos, de legalább hatása sincs, az nem a megrekedt magyar történelmi fejlődés motorja, hanem maga a probléma, amely Orbán Viktor feudális rendszeréhez vezetett, és amely több mint egy évtizede fenntartja.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/23. számában jelent meg június 3-án.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
