Nem írtam az elmúlt hónapokban a svéd modellről, mert már semmi lehetőség nincs az értelmes diskurzusra. Svédország egyébként köszöni szépen, egész jól van – jobban, mint a szigorúan karanténozó belgák, spanyolok, olaszok, franciák, csehek és angolok. Igaz ugyanakkor, hogy a többi skandináv államban jobbak a számok, mint Svédországban. Hogy ez annak köszönhető-e, aminek a svéd járványügy tulajdonítja, hogy nem védték meg a szociális intézményeiket, vagy annak, hogy nem vezettek be olyan szigorú intézkedéseket, mint, mondjuk, a dánok, az egy ponton túl már hitvita.
A tények alapján mindössze az állapítható meg, hogy az emberiség még mindig túl keveset tud a koronavírus terjedéséről, így akár mindkét álláspont képviselőinek igaza lehet. Ez azonban már sokszorosan szétfeszíti a fehér-fekete, jobb-bal, jóságos-gonosz ellentétpárokon túl gondolkozni képtelen tömegek befogadókészségét.
A Svédország mellett kinyilvánított rokonszenvem sem annak szólt, hogy biztos voltam a kormányuk igazában – annak szólt, hogy imponált a járványkezelésük higgadtsága és átláthatósága, imponált, hogy a politikusaik szakemberekre bízzák a döntéseket, imponált, hogy nem dobják el az első nehézség láttán a szabadságjogaikat, és képesek azokra a százezrekre is gondolni, akikre nem biológiailag, hanem gazdaságilag sújt le a járvány.
Jelzem, hogy a japán kormány is a svéd modell alapján védekezik sokkal jobb eredménnyel, mint a norvégok vagy a finnek, de ebből sem érdemes messzemenő következtetést levonni, mert Ázsiában köztudottan nagyobb a maszkviselés, a távolságtartás és a társadalmi fegyelem hagyománya. Akárhogy is: a karanténtálibok Svédországnak és Japánnak egyaránt beígérték az armageddont, amely mégis elmaradt.
A módszeresen felkorbácsolt félelemmel, a közösségi média kattintásőrjöngésével, azzal, hogy az emberi tömeg képtelen megérteni, hogy nemcsak a járvány, hanem a lezárás is halottakat termel, semmiféle erő nem szegülhet szembe. A kétségbeesett emberek kapásból gyilkosnak nevezik azt, aki szóba meri hozni, hogy egy nagyobb influenzajárvány is simán megkövetel hatezer halálos áldozatot Magyarországon. Olyankor persze nincs rettegés, pedig a magyarok olyankor is figyelhetnének egymásra. A pánikban őrlődő emberi tömeg nem képes megérteni, hogy egy gyógymód nem járhat súlyosabb következményekkel, mint maga a betegség. Ahogy a fertőzőosztályok látogatási tilalma arányos válasz az influenzára, úgy a koronavírus kapcsán sem lett volna szabad hagyni, hogy érvek helyett a rettegés diktálja a védekezés jellegét és mértékét.
Az emberiség már csak néhány lépésnyire van a vakcinától. A nyugati vezetők fél éve leállították a világgazdaságot, mert azt hitték, hogy a veszélyeztetett csoportokat másként nem lehet megvédeni. Bárki bármit gondoljon is erről – ez már a múlté: utólag már nem lehet változtatni ezen, úgyhogy most már legalább ebbe bele kéne állni. Tartani kéne a karantént, meg kéne várni a vakcinát, véget kéne vetni a járványnak, és hagyni kéne, hogy a tudósok megértsék, miért pusztított a szigorúan karanténozó államokban sokszor keményebben a járvány, mint azokban az országokban, ahol enyhébb szabályok mellett zajlott tovább az élet.
Az emberiség a győzelem küszöbén áll – de ezt a megkezdett küzdelmet most már végig kell harcolnia. Ha pedig ez az idei karácsonyba kerül, akkor ezt most igenis be kell áldozni, mert ez már végképp csekély ár ahhoz képest, amit a vendéglátósoktól, a turizmusból élőktől és a kultúra szereplőitől követeltek az elmúlt hónapok.
Le kell vonni továbbá azt a következtetést, hogy a paternalista állam, az átláthatatlan és leginkább egyszemélyes döntéshozatal, a kivéreztetett egészségügy, a tanácstalanság, a járvány pillanataiban is önző hatalmi érdekeket érvényesítő kormányzás maga a csőd. Magyarország hónapról hónapra vergődik, a magyarok nem tudhatják, mikor mire számíthatnak, nem látszanak prioritások, csak rögtönzés, ötletelés és rothadás módjára burjánzó korrupció.
Az elmúlt hónapokban kiderült, hogy Ali baba és a negyven rabló már nem tudja vezetni a magyar államot. Kiderült, hogy kormányzóképességük talán a belefáradás, talán a Lázár János félreállítását is eredményező belső hatalmi harcok nyomán, de megroppant. Lehet, hogy komoly válság jön, lehet, hogy az uniótól kapott pénzek megmentik a magyar gazdaságot – de ilyen fokú felkészületlenséggel nem szabad a következő válságba belegyalogolni. Nem tudni, hogy Orbán Viktorban van-e még képesség arra, hogy alattvalói alkalmatlanságát belássa, az azonban önmagában is jó érv a kormányváltás mellett, hogy ez így nem mehet tovább.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/49. számában jelent meg december 4-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/49. számban? Itt megnézheti!
