Ez a cím természetesen nem azt feltételezi, hogy Magyarországon demokrácia van, amely elveszhet, hanem hogy esély van visszatértére, de számos buktatóval kell szembenézni. Esély van, mert nemigen kerülheti el a Fidesz, hogy ha nem is tisztességes, de a közakaratot alapvetően tükröző választásra kerüljön sor; az emberek jelentős többsége pedig megszabadulni akar a NER-től.
Jó ideje reménykeltőek a felmérések, és ez érzékelhető a közhangulatból, de a hatalom viselkedéséből is. Sokan mégis lassan tudatosították, mert csak a két nagy párt támogatottságára koncentráltak figyelmen kívül hagyva, hogy az egyéni választókerületekben a Tisza Pártnak van tartaléka, a többi ellenzéki párt szavazóinak jó része, a kormánypártnak nincs, mert a Mi Hazánk támogatói várhatólag 2026-ban (sem) fognak átszavazni jelöltjeikre. A Fidesz addig tartotta magát jól a párharcban, amíg a szélsőjobb szavazatok bő 80 százalékát lefedte, a Tisza ennél kevesebbet a demokratikus oldalon. Mára ez kiegyenlítődött, és főként ezért minden komolyan vehető intézet igen jelentős Tisza-előnyt mér. Legalább háromötödnyien vannak a kormányváltást akarók, ami legfeljebb néhány egyéni kerületben tenne lehetővé kormánypárti győzelmet. Ha támogatottsága nem változik jelentősen, a Fidesz veszít így, de bármely más választási rendszerben is.
A demokrácia visszaállíthatósága szempontjából azonban döntő kérdés, hogy lesz-e olyan többség a parlamentben, amely fel tudná számolni a NER-t. Ez most kétesélyesnek tűnik. Mértéktartó számítások szerint a Fidesznek 70 mandátuma lenne, ami éppen csak meghaladja a kétharmados törvények blokkolásához szükséges 67-et. Ehhez huszonegynehány egyéni győzelemre lenne szükségük, ami kérdéses, ha valóban már a falvakban is kiegyenlített a támogatottság, mivel a legvidékiesebb kerületekben is vannak kisebb városok, és a Tisza számíthat a többi ellenzéki párttól jövő szavazatokra is.
Az első veszély mindenesetre az, hogy alkotmányozó többség nélkül nem sikerül lebontani a NER-t, ami a demokrácia visszaállításának előfeltétele. Nem sok jót ígér Lengyelország példája, ahol a magyarországinál sokkal kedvezőbb viszonyok között sem tudta betartania ígéreteit az új kormány a mindent vétózó államelnök miatt, és emiatt el is vesztette a következő elnökválasztást. Nem véletlenül szivárognak hírek arról, hogy ilyen forgatókönyvben kezd gondolkodni a Fidesz is: az új kormány megbénításában és – akár idő előtti választáson – a hatalomba való visszatérésen. A mostani adatok szerint határon billeg a Fidesz; ha még egy-két százalékkal csökken a támogatottságuk, akkor nincs egyharmad mandátumuk. De ha ezt elkerülik, veszélyben a még csak születendő demokrácia.
A kétharmados Tisza-győzelem esélyének felcsillanásával azonban megszólaltak azok is, akik attól félnek, hogy ha módja lenne is rá, Magyar Péter nem lebontaná a NER-t, hanem átvenné. Félik ezt olyanok, akik számára eleve idegen az ő társadalmi-kulturális háttere, akik ellenszenvvel szemlélik kommunikációs stílusát, akik keveslik a tartalmi mondanivalót. Az érintett pedig mélységesen sértőnek tekinti ezeket a reakciókat.
A feszültség oka azonban jórészt maga a helyzet – aminek tudatosítása gyógyítóan hatna. A bizalmatlanságot kiváltó jelenségek jórészt racionális döntés következményei. Az óriási erőfölénnyel bíró hatalom csak széles körű, népfront jellegű összefogással győzhető le. Érthető, ha a Tisza kerülni igyekszik mindent, ami megosztó lehet. Ha nem ezt tennék, rontanák a NER megbuktatásának esélyét. Tény az is, hogy Magyar Péter olyan rövid ideje van jelen a politikában, hogy nem lehetett eléggé megismerni; ha pedig bárki más előlép, annak brutális karaktergyilkolással kell szembenéznie. Az is érthető tehát, ha egyesekben sok félelem van a nem vagy alig ismerttől. Demokráciában elvárható lenne, hogy az ellenzék nyílt(abb) lapokkal játsszon. Most azonban a közös célt fenyegetné, ha így tenne; a másik oldalon ugyanis cinkelt lapokkal játszanak.
A „második Orbántól” való félelem azonban akkor is alaptalan lenne, ha Magyar Péter erre törekedne. A NER Orbán Viktor személyéhez kötött; évtizedek alatt alakult ki a függőségeknek az a rendszere, amelynek a csúcsán ül. Egy választási bukás után aligha tudná bárki elfoglalna ezt a pozíciót, különösen is nem az „áruló”. Ameddig Orbán van, addig megkérdőjelezhetetlen, ha nincs, véres trónharcok indulnak. Ezért a második számú veszélyforrás nem valós.
Sokkal inkább az a harmadik. Vajon a NER bukása után valóban demokratikus rendszer épülhet-e, legalább annyira, mint az azt megelőző két évtizedben? Ez azért kérdéses, mert nem demokráciából könnyebb átmenni demokráciába, mint szimulált demokráciából, amelyben formailag léteznek az alapvető demokratikus intézmények, de céljuknak megfelelő funkcionálásukat súlyosan akadályozza a maffiaszerűen működő politikai hatalom.
A 35 évvel ezelőtti és a most remélt rendszerváltozás között alapvető különbséget jelent, hogy akkor a társadalmi vagyon túlnyomó része állami tulajdonban volt. A privatizáció során sokkal jobb lehetőségük volt a „tűzközelben lévőknek”, de azért volt tere a vállalkozó kedvnek, tehetségnek, szorgalomnak. Mostanára nincs, egy év múlvára pedig végképp alig lesz már közvagyon, és a gazdasági, sőt nemcsak gazdasági élet számtalan területén olyan domináns helyzetben vannak a NER kedvezményezettjei, hogy velük szemben versenyképtelen mindenki más.
A kapitalizmusban a nagyhal megeszi a kishalat; ennek elfogadhatóságáról, korlátok közé szorításáról lehet vitatkozni. Nálunk más a helyzet. A társadalmi vagyonból illegitim módon óriásira hizlalt halakat kellene, úgymond, demokratikus körülmények között és szabályok szerint összeengedni megnyomorított, legyengült kicsikkel. A nehézsúlyút a pehelysúlyúval. Úgy, hogy a nehézsúlyúaknak a társadalom megítélése szerint nem privilegizált helyzet, hanem börtön járna.
Meg fog jelenni ez a feszültség ott is mindenütt, ahol költségvetési pénzek elosztásáról lesz szó. Elfogadható, ha két szomszédos város, falu vagy rokon intézmény, amelyekből az egyiket évtized óta favorizálják fideszes vezetése miatt, mostantól „igazságosan” ugyanannyit kap? De lehet-e jól, méltányosan, arányérzékkel helyrehozni az ilyen igazságtalanságot? Milyen alapon, meddig, kinek a javára? Úgy, hogy ne károsítsa súlyosan a demokráciát…
Nem formálódhat egészséges társadalom, ha alapvetően sérül közben az emberek igazságérzete. De nem épülhet demokratikus társadalom, ha mindjárt az első lépéseknél felrúgjuk alapvető szabályait. Ez a konfliktus fenyegeti legsúlyosabban a magyar demokráciát, amelynek építése egy év múlva remélhetőleg elkezdődik. E problémának viszonylag legjobb és viszonylag széles konszenzusnak örvendő megoldását kell megtalálni a következő szűk esztendőben. Azért, hogy sikerüljön a harmadik veszélyt is elkerülni.
