„Magyarországon csak az számíthat választási győzelemre és több cikluson át tartó kormányzati hatalomra, aki érti, mit jelent egy olyan népet kormányozni, amelynek 91 százaléka rendelkezik saját lakással” – írta a 2021-es év utolsó előtti Magyar Hangjában megjelent cikkében Nagy Attila Tibor. Érdemes az állítást amolyan gondolati ugródeszkának használni és elképzelni, hogy ezt az adatot hogyan használhatta az elmúlt több mint egy évtizedben a NER kommunikációs központja.
Kiindulhatunk persze a kormánypártokra jellemző „ostromlott erőd” mentalitásból is, de a lényeg most nem azon van, hogy Fidesz (és a KDNP) környékén azonnal sértettséggel és gyanakvással reagálnak a legkisebb kritikára is. Ezúttal az ostrom másodlagos, koncentráljunk az erődre, melynek falai, valamint az azokat védő lövészárkok meglepőn könnyen mozgathatók, áthelyezhetők. Ahogy Napóleon vallotta, hogy minden katona zsákjában ott lapul egy marsallbot, úgy az orbáni narratíva szerint az ostromlott erődöt (vagyis a hazát), meg lehet védeni akár a saját fáskamránkban (2014 rezsicsökkentés), vagy épp a telekhatárunknál (2018 migráció elutasítása), attól függ, éppen honnan tör ránk a nagymintás, belső használatra készült közvélemény-kutatások szerint alapos gonddal kijelölt ellenség.
Ez a modell persze csak akkor működik, ha a politika totális és szó szerint mindenhova betüremkedik; hát a NER működése éppen ennek a jelenségnek a tökéletes illusztrációja. Innen már csak egy lépés, amikor az egyébként valós problémákat monthy python-i kreativitással degradálják országgyűlési választások kampánytémájává. Ezzel párhuzamosan – és ez a fontosabb – egyben átélhető jelenséggé is átlényegültek, amelyek a megélt, tényszerű tapasztalatokkal ellentétben nyitottak, továbbgondolhatók, fokozhatók. Egy münsteri fűtésszámlán szereplő összeg, vagy a molenbeeki tűzfalra felfestett Korán-idézet a kontextus ismerete nélkül pontosan ugyanolyan dermesztőnek tűnhet innen nézve, mint mondjuk Ópályi, vagy Csenyéte közállapota onnan, Nyugatról szemlélve. 2022-ben a kormánypártok szándéka szerint alighanem a hálószoba lett volna a következő végső összecsapás színhelye, vagyis a gender-kérdést fokozták volna egészen odáig, hogy Nyírtasson is attól rettegjenek, hogy a baloldal nemváltó műtétet erőltet az óvodásokra.
Csakhogy hiába csáklyázták meg – legalábbis a ki- és eltartott kormányértelmiség szerint – az ostromlott erőd, vagyis minden magyar háztartás hálószobáját mindenféle nyugati ügynökök és gyanús LMBTQ-aktivisták, a következő végső összecsapás helyszínére egy sokkal lármásabb csatazaj hallatszódott át egy másik helyiségből: a konyhából. Az inflációra célzok, ami persze mindenhol érezteti hatását, ahol pénzt kell költeni, de a legtöbb embert (fideszül: választót) érintő kérdés az élelmiszer-árak elszállása. És mivel az erődben tudják, hogy a hadtáp fontos – lám, Orbán Viktor is rendre úgy indul csatába, hogy az ütközet előtt tunkol egyet a gulyáságyúból –, ezért aztán gyorsan igyekeznek leverni a konyhai zendülést a Karmelitából. Magyarán a kabinet komoly pénzosztásba kezdett, egyrészt a közelgő kampány miatt, másrészt az infláció hatásait némiképp enyhítendő. Ezek általános érvényű, hangulatjavító és jövedelemnövelő intézkedések, de két kormányhúzás kifejezetten az ostromlott erőd konyhai személyzetének szól.
Az első az úgynevezett beszolgáltatási törvény, melynek értelmében az évi nettó 100 milliárd forintot meghaladó árbevételű cégeknek (értsd: a multiknak) fel kell ajánlaniuk a lejárathoz közeledő élelmiszereket az állam számára. A javaslattal alighanem lesz még dolga az Alkotmánybíróságnak, de ha átmegy, akkor biztosak lehetünk benne, hogy az a közpénzértelmiség fogja a leghangosabb szabadságharcos ódákat zengeni róla, amelyik a minap még Nagy Imrét padlássöprő intézkedései miatt támadta. Azt is megtippelhetjük, hogy mi lesz majd a leadott élelmiszerek sorsa: igen, jól saccol az, akinek a portrés nápolyi, vagy az arcképes ételhordó jutott az eszébe. Ennél is érdekesebb lesz majd várhatóan az ellenzék kommunikációs pozíciója, ha tippelnem kéne majd, nagyjából úgy foglalnám össze, hogy „jaj, szegény multik”, amit a vérmesebb kommunikátorok megspékelnek majd bizonyos kormány-közeli kiskereskedelmi láncok szidásával is, amiért majd jól lelabancozzák és/vagy hazaárulózzák őket az új KISZ, azaz a Megafon Központ influenszerei. És miközben az Egységesen Összefogott Demokraták bonyolult közgazdasági folyamatok miatt aggódnak, a Magyar Kormány élelmiszerrel segít majd a Magyar Embereknek.
Az más kérdés, hogy az előző mondatból az élelmiszer elől nem véletlenül került ki a „magyar” szó és persze az is beszédes, hogy egy évtizednyi sikerkormányzás után jó eséllyel annyian szorulnak majd a választási kampányban a legelemibb segítségre, hogy a NER nem hagyhatja majd figyelmen kívül őket. Pont vidéken, azokban a falvakban lesz a legnagyobb szükség még akár egyetlen kiló lisztre is, ahol a kormánypártok fantasztikus, 100 százalék körüli eredményt szoktak elérni. És hogy fokozzuk a helyzet paradoxon-mivoltát, épp itt lehetne (vagyis lehetett volna) megteremteni a feltételeket ahhoz, hogy önellátó kistelepülések jöjjenek létre. Ehhez képest ma mintafalunak számít az a település, ahol kettőnél több kert végében megterem még a paprika, a paradicsom. Persze min csodálkozunk? Már 10 éve azon panaszkodott nekem egy polgármester, hogy annyira kevés közterület van a falujában, hogy alig tud kaszálnivaló területet mutatni a közmunkásainak. Merthogy más álláslehetőség nincs, úgyhogy az állattartáshoz, vagy növénytermesztéshez szükséges takarmányt és vetőmagot is az 54 ezres közmunkabérből kellene kigazdálkodniuk a helyieknek. Az meg nyilván nem megy nekik, úgyhogy maradt nekik a bolt. Maradt, azóta is. Abból sem a falubeli, mert az drága, hanem a közeli nagyvárosban lévő. Ami meg multi.
Beszédes adat, hogy a KSH legfrissebb Demográfiai Portréja szerint az ezredforduló óta közel 150 ezer ember hagyta ott azt a Dél-Alföldet, ami magában foglalja Békés megyét, amit egykoron csak Magyarország éléskamrájaként emlegetettek. Itt még mindig a dívik a napszámos munka, amit egyre többször végeznek el külföldi vendégmunkások, egyre kevesebb pénzért persze. Feldolgozóiparunk jó része is külföldi kézben van, a hazai vállalatok pedig szintén nem szégyellnek nagy számban egzotikus országokból érkező vendégmunkásokat alkalmazni. De hát megszoktuk ezt is, mint ahogy azt is, hogy otthon vesszük már csak észre, hogy a boltban megint átdátumozták a lejárt szavatosságú tejfölt.
Úgyhogy amikor Lázár János, vagy bármelyik fideszes politikus jön azzal a szöveggel, hogy „a vidék jövőbeli talpon maradásához szükségszerű, hogy a mezőgazdaság és az élelmiszeripar stratégiai ágazattá váljon Magyarországon”, esetleg megspékeli azzal, hogy „abcúg, külföldi diszkontok”, akkor azért kuncogás közben takarjuk el kicsit a szánkat, ahogy azt jobb helyeken illik. Mert persze nagyon fontos gondolatok ezek, de hát ha van politikai és (szigorúan rövid távon) gazdasági értelemben haszonélvezője annak a folyamatnak, ami az állami földek dobra verésétől a falvak elszegényedésén keresztül a Horthy-korszakot is meghaladó földkoncentrációig az agráriumban történik, hát az épp a Fidesz és vidéke. (A közmunkásokat az állam pénzén saját veteményesében dolgoztató polgármestereket, vagy a busás állami agrártámogatásból visszaosztó önkormányzati képviselőket pedig lehetőleg ne tekintsük a családi ökogazdaságok mintapéldányának, ahogyan a falusi turizmus sem egyenlő azzal, hogy a képviselő úr nyaralója uniós pénzből kap új cseréptetőt.)
Pontosan ugyanezt a szájhős-szabadságharcos mentalitást valósítja meg a kormányfő válságkezelőnek szánt, szociálisjellegűnek tűnő húzása: a SZÉP-kártyán vásárolható élelmiszer. Az csak egy oldala a történetnek, hogy így a vendéglátó szektor a koronavírus-járványt kísérő lezárások után ismét kap egy vállból indított mélyütést, a másik pedig az, hogy ezzel alighanem a multik felé terelik a cafetériával megsegített és brutális inflációval lehúzott munkavállalókat.
És tetszik, vagy sem, de valahol ez is az ostromlott erődben uralkodó tudatállapotból ered. Állandó háborúban élünk, ahol a globalisták legyőzésért minden megengedett: még a globalisták módszereinek, érvkészletének átvétele, sőt tökéletesítése is. Háborúban persze hadigazdálkodás van, a tájékoztatás terén a haditudósítás szabályai érvényesek, tehát a hazugság, az elhallgatás és a cenzúra nemhogy tilos, de bizonyos esetekben épphogy kívánatos. Hadtápnak pedig szinte bármi jó – tudjuk ezt Jókai Aranyembere óta – és hát mi aztán hálásak vagyunk a sok Tímár Mihálynak azért a rengeteg, olcsó, ázott búzáért. De kezet is csókolunk nekik, ha még pénzt is küldenek, hogy vágjuk ki a fákat ás térkövezzünk le mindent a Senki szigetén. Hátha ott zajlik majd a következő végső összecsapás, így meg aztán mégiscsak egyszerűbb lesz megépítenünk egy újabb erődöt, ha megint jön az ostrom.
