A Mol önmaga hatalmasságának és rossz ízlésének emlékműveként Kopaszi-gátra állított toronyháza megalázó és megszokhatatlan. Nem azért, mert péniszt rajzolni valahová feltétlenül elítélendő volna. A közösségi média kevés, reményt keltő jelenségének egyike a „Drawing Cocks on Newspapers” nevű csoport, melynek tagjai újságokban szereplő hírességek teátrális és hazug celebpózokkal operáló képeire rajzolnak péniszt golyóstollal – pont úgy, ahogy az általános iskolában rajzoltam denegerált barátaimmal a tankkönyveinkben látható történelmi és irodalmi alakok képeire. Infantilis viselkedésünk oka egyértelmű volt: eszközök, bátorság és tényleges mondanivaló híján ezzel a kamaszos gesztussal fejeztük ki a tanulás és a tanáraink iránti ellenérzéseinket. Egy tizenhárom éves, magát lázadónak képzelő fiú számára hallatlan adrenalinforrás az, amikor a tanára egyszer csak kikapja a kézéből a tankkönyvét, belelapoz, és amint Székely Bertalan Egri nők című képéhez ér, kész is a botrány. Ez a gyerekes határfeszegetés a középiskolában már enyhülni szokott, és ami marad belőle, az a fent nevezett Facebook-csoportba szorul vissza.
Ennek ismeretében érthetetlen, hogy miféle társadalmi, politikai vagy építészszakmai folyamatok, vagy azok miféle hiánya idézhette elő, hogy a Mol erektált péniszt rajzoljon a világ egyik legszebb városának képére. A Budapestet az utóbbi években elkerülők kedvéért: a Mol új, száznegyvenhárom méter magas, campusnak nevezett székháza a XXI. századi építészet időtálló megoldásainak köszönhetően most már évszázadokon át meredezik majd a Kopaszi-gátnál. A merénylet védelmezői – vagyis új megrendelésekre számító építészek szakmai fórumai és a megnyitóünnepségen lazaccal tömött újságírók egy része – szerint az épület nem feltétlenül és nem minden irányból pénisz. Ez pedig igaz: az épület mindössze a négy égtáj felől és felülnézetből látszik úgy, mint egy ordas nagy, meredező pénisz, minden más irányból, például a föld alól nézve kiválóan illeszkedik a városképbe.
Az építkezés engedélyezett magassági határa 2016-ig hatvanöt méter volt Budapesten, ezt a szabályozást kellett a Mol kedvéért többször módosítani, hogy az ocsmány monstrum felépülhessen. Összehasonlításként: Budapest két legmagasabb épülete eddig a Szent István Bazilika és az Országház voltak a maguk egyaránt kilencvenhat méterével. A város a dualizmus korában úgy lett kitalálva, hogy ez a két kupola képezze a csúcsát – ezt a koncepciót gyalázza meg a Mol-torony száznegyvenhárom méter magas építészeti ocsmánysága. Az üvegből, acélból és betonból épült párzószerv a Duna mindkét partjáról és a budai hegyek felől egyaránt jól látszik. „Markánsan jelen van” – eufemizálják a förtelmet a lelkendezők. A jövőben pedig ott lesz az összes Budapestről készülő turistafotón, utazós videóban és filmjelenetben: a Mol-torony egyszer s mindenkorra elcsúfítja Budapest városképét. A Foster + Partners kreativitásából nem tellett többre, mint erre a falloszt formázó ocsmányságra: a budapestiek nyílt arcul köpésére.
Nem emlékszem, hogy a főváros lakói mivel provokálták ezt az óriáscéget, amiért ezt érdemelték. A harminchárom évvel ezelőtti taxisblokád óta tudják, hol a helyük, zúgolódás nélkül fizetik az üzemanyagárakat, és nem teszik szóvá, hogy Magyarország egyik legnagyobb vállalata miként vált a politika eszközévé. „Csinálják, úgyse tehetünk semmit” – gondolták a budapestiek, és akkor sem gyanakodtak, amikor híre ment, hogy Mol-székház épül a Kopaszi-gáton – elvégre ez a huszonegyedik század: nyilván nem egy fosszilis energiahordozókkal kereskedő óriáscég fogja tönkretenni a főváros panorámáját, épp elég szembenézniük azzal, amit a bolygó időjárásával tesznek. Nincs is szükségük az oroszos hivalkodásra, hisz óriásszékház nélkül váltak a régió egyik leghatalmasabb vállalatává. Csakhogy ez önmagában kevés, hisz a tényekkel csak a férgesült Nyugaton elégszenek meg. Mindenáron a történelmi városképet meggyalázó emlékmű kellett annak a cégnek, amelyik a bolygó egyik legetikátlanabb termékével kereskedik.
Persze nem is a Kárpát-medencében zajlott volna az eset, ha nem bővült volna sajátosan magyar elemekkel: a telek körüli hercehurcában szerepet kapott az MSZP és a Fidesz közös gondozásában gazdagodó oligarcha, Leisztinger Tamás és az ügy kapcsán megvádolt, majd felmentett egykori szocialista országgyűlési képviselő és újbudai polgármester, Molnár Gyula – az Orbán-rendszer pedig három óriáscégnek is felajánlotta beépítésre azt a területet, amelyen végül a Mol építkezhetett. A magyarok persze nem is lennének magyarok, ha a döntés után nem váltottak volna rögtön térfelet: a Demszky-korszak húsz éve alatt magát üveg- és acélpártivá modernizáló progresszív-nyugatos értelmiség azonnal fanyalogni kezdett, az addig csakis a historizmus esztétikumát elismerő nép-nemzetiek pedig nyomban felfedezték az épületben az Orbán Viktor dicsőségét hirdető emlékmű lehetőségét. A folyamatot csak Lázár János akasztotta meg egyetlen pillanatra, aki rejtélyes okból – talán ízlése nyomán – először az addigi szabályozás szerinti maximumot képező hatvanöt métert akarta meghatározni az épület magasságaként, mert úgy vélte, hogy „tájseb” lesz belőle. Nos, lett is, mert a nemzet nem habozik sebet ejteni a vörös rongyokba öltözött városon. A tervezők szerint „a toronyház úgy illeszkedik Budapest építészeti arculatába, hogy közben újabb építészeti értéket teremt”. Soha senki sem írta le még ilyen szépen azt, hogy a budapestiek meg lettek sz.patva.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/3. számában jelent meg január 20-án.
