Az egyszeri külpolitikai elemző legjobb barátja az erőltetett történelmi párhuzam. A cári birodalom és Anglia a 19. században Közép-Ázsiáért vívta az úgynevezett Nagy Játszmát (The Great Game). Az angolok számára létfontosságú volt távol tartani gyarmatbirodalmuk koronaékszerétől, Indiától az oroszokat. A gyengélkedő Török és Perzsa Birodalom felhasználásával próbáltak ellensúlyt képezni nekik, hiszen Közép-Ázsia népei szintén muzulmánok és a fársziul (perzsa) beszélő tádzsikok kivételével türk nyelvűek.
A Nagy Játszma győztesének kényelmes pozíciójában lévő Putyin most háborús kalandjával akaratlanul újraosztotta a lapokat. A játékosok többsége ugyanaz, de a regionális hatalommá degradálódott Anglia helyére Kína lépett.
Ukrajna esetleges megszállása lekötné az orosz katonai és gazdasági potenciált. Ha az oroszok vereséget szenvednek, akár évtizedekig tartó útkeresés jöhet az országban. Tudják ezt Putyin barátai, üzletfelei és kitartottjai is. Nem véletlen, hogy Szíria nem szavazta meg az inváziót elítélő ENSZ-határozatot. Aszad elnök tisztában van vele, hatalmának záloga az orosz katonai jelenlét. Orbán Viktor és minyonjai sem véletlenül kaparnak most esztelenül, hogy – mint Orwell 1984-ében a Nagy Testvér propagandagépezete – visszamenőleg módosítsák tudatunkat: mi mindig is Eurázsia ellen viseltünk háborút.
A Nagy Játszmában az adu ász még mindig a domináns Oroszország kezében van a szovjet időkben kialakult gazdasági, nyelvi és kulturális összefonódások miatt. Kína népszerűtlen a muzulmán ujgurok elnyomása miatt, vonzereje a gazdasági kapcsolatokra korlátozódik. A síita Irán befolyását erősen limitálja, hogy a közép-ázsiai muzulmánok döntő többsége az iszlám szunnita ágához tartozik. A partiban a kihívó egyértelműen Törökország.
A törökök meglehetősen jó lapokat húztak. Muzulmán kultúrájú, de szekuláris államberendezkedésük vonzó lehet a vallási szélsőségektől elszokott közép-ázsiai elitek számára. Az erős gazdasági növekedés és politikai stabilitás pedig kedvére lehet a politikai osztálynak. A Jolly Joker a leosztásban az illiberális szultán, Erdogan elnök, akinek unortodox gazdaságpolitikája sorozatos pénzügyi sokkoknak teszi ki a török gazdaságot. Ankara számára mindig is prioritás volt szorosabbra fűzni kapcsolatát az azeriekkel, az üzbégekkel, a kazahokkal és a többi rokonnéppel. Amennyiben Oroszország kénytelen tartósan lekötni az erejét és figyelmét Kelet-Európában, új távlatok nyílnak Törökország számára Közép-Ázsiában. A külpolitikai siker kapóra jönne a jövő évben esedékes választások előtt, Erdogannak sikereket kell felmutatnia ahhoz, hogy pozícióját a gazdasági nehézségek ellenére is megtartsa.
Mesébe illő mellékszál a történetben, hogy Törökország világpolitikai befolyásának legfontosabb tárgyi eszköze a Bayraktar harci drón a vezető és családja körül kiépült oligarcha hálózatnak köszönhető. Kifejlesztője, a világ legjobb műegyetemén, az amerikai MIT-n végzett mérnök, Selcuk Bayraktar, Erdogan veje, legkisebb lányának férje. A sors fintora, hogy a mi hazai szultánunk köré telepedett oligarcha ökoszisztéma maximum egy pislákoló Elios villanykörtét vagy egy tízszeresen túlárazott autópálya-szakaszt tudna vitézeink rendelkezésére bocsátani.
A konklúzió sem mentes történelmi párhuzamtól: 1855-ben a krími háborúban a Török Birodalomtól és nyugati szövetségeseitől elszenvedett vereség döbbentette rá Oroszország elitjét, hogy a felületesen modernizált országuk Napóleon néhány évtizeddel korábbi legyőzése ellenére sem méltó ellenfele a kor nagyhatalmainak. Ekkor kezdődött útkeresésük, amely a kommunizmus vértől sikamlós zsákutcájában ért véget. Vajon az orosz–ukrán háborúból milyen tanulságot vonnak le az oroszok, és ez milyen következményekkel jár Közép-Ázsia és Közép-Európa számára?
