Aki az elmúlt évben Magyarországon a kormányzati sajtóra bízta magát az orosz–ukrán háború hadi híreinek értelmezésében, újra meg újra ugyanabba a moszkovita értelmezésbe ütközött: a hős oroszok eltökélten haladnak céljaik felé, a Nyugat által felhergelt, nemzetiszocialista érzelmű, magyargyűlölő és biológiai fegyvereket gyártó ukránok hátrálnak. Mit képzeltek? Az orosz hadsereg legyőzhetetlen, bármelyik értelmes kormány azon nyomban békét kötne Moszkvával, és teljesítené a követelését, bármi legyen is az – a magyar kormány úgynevezett békenarratívája ez a reálpolitikának hazudott, kizárólag Putyin-barát rezsimeknek kívánatos megalkuvás lett. Az, hogy a „különleges katonai művelet” a beígért három napról beláthatatlan időtartamúra nyúlt, az, hogy olyan kínos történések árnyalják, mint a Moszkva nevű cirkáló elsüllyesztése, vagy akár csak az a különös ellentmondás, hogy a náciknak bélyegzett ukránok egy zsidó államfő vezetése alatt fizetnek a vérükkel az oroszosításuk elleni harcban, Magyarországon alig valakit hoz zavarba. A magyarok nagy többsége szerint Ukrajna csakis a nyugati fegyverszállításoknak köszönheti az átmeneti sikereit, és ez „nem ér” – ezzel szemben az, hogy az orosz hadsereg iráni meg észak-koreai fegyver- és lőszerimportra szorul, természetesen „ér”, elvégre a dicsőséges Nagy Testvér védi meg kistestvéreit attól a lélekromboló nyugati devianciától, amilyen a jog és a képesség kétes érvénye a kegy és a hűség nemes tradíciójával szemben.
Ebbe a sziklaszilárd narratívába rondított bele Jevgenyij Prigozsin, a Wagner-csoport vezetője, aki a bahmuti orosz győzelem után Konsztantyin Dolgovnak, a Novorosszijai Népi Front társelnökének adott nagyinterjút, és többek közt azt az elképesztő állítást fogalmazta meg, amely szerint maga az orosz támadás teremtette meg Ukrajnát, mint nemzetállamot, ami így „mindenki számára ismert nemzet lett az egész világon”. Prigozsin az orosz katonai teljesítményre és a nácimentesítésre vonatkozó véleményét sem rejtette véka alá. „Amíg a nácikat kerestük, elszúrtunk mindent, amit lehetett. Elmentünk Kijevig, aztán összeszartuk magunkat, és kivonultunk. Továbbmentünk Herszonig, összeszartuk magunkat, kivonultunk.”
A Wagner-vezér nagyjából az egyetlen olyan személy Oroszországban, aki szabadon kimondhatja, amit gondol, elvégre saját hadserege van – fent nevezett interjújában a „különleges katonai művelet” végső célja, Ukrajna demilitarizálása kapcsán különösen elkeseredett hangon beszélt. „Ha a művelet elején volt ötszáz működőképes tankjuk, akkor most ötezer van. Ha akkor húszezer harcosuk tudott harcolni, akkor most négyszázezer. Hogy demilitarizáltuk volna őket? A fene tudja, miként, de militarizáltuk Ukrajnát.” Prigozsin arra figyelmezteti a Kremlt, hogy ha ebben az ütemben folyik tovább az orosz vér, akkor hamarosan újra 1917 lesz, és az orosz elitet ebben az évszázadban is elsöpri a népharag.
A fenti helyzetértékelés Magyarországon persze eleve kész narratívába illeszkedik: briliáns orosz hadicsel, amelyre Vlagyimir Putyin bizonyára áldását adta, és amely valójában a közelgő győzelmeket készíti elő, ha pedig minden kötél szakad, akkor Prigozsin nyilván CIA-ügynök. Mindenesetre bármi is volt a Wagner-vezér célja, abban kétségtelenül igaza van, hogy Ukrajna, mint független nemzetállam épp most születik meg. Ezt a folyamatot a legtöbb elemző a huszonegyedik század termékének tekinti – velük szemben én úgy gondolok rá, mint egy XIX. századi eseménysor szerves folytatódására.
A nemzetállamok születése az olasz és a német egységgel kezdődött – bár mindkét eseményt elsősorban a romantikus nacionalizmus indukálta, és a két újszülött államnak azokra a demokratizációs folyamataira, amelyek az angolszászokat később sikeressé tették, a XX. század második feléig kellett várni, a francia forradalomban született nemzeti önrendelkezés gondolata nyelvi-kulturális alapokon mégis új államalakulatokat szervezett. Az Osztrák–Magyar Monarchia sem kerülhette el a sorsát, és az első világháborút követő békeszerződések nyomán az egykori birodalom népei nemzetállamokként folytatták történelmüket. A második világháborúban kiderült, hogy a Jugoszláv Királyság sem történelemálló államalakulat, és bár a második világháború után az arisztokrácia helyébe lépő államszocializmus szervezőereje még életben tartotta a délszláv népek közösségét, de a diktatúra bukásának másnapján kitört háború végleg eltörölte azt. A kilencvenes évektől a Balkánon nemzetállamok újabb nemzedéke született, és a világ történészei elkönyvelték, hogy a nemzetállami ébredés kora lezárult.
A másfél évszázada zajló folyamat eddig többé-kevésbé elkerülte Oroszországot. Moszkva egy soknemzetiségű világbirodalmat vezet, amelynek ugyanakkor volt és van is uralkodó nemzete: az orosz. Az oroszok a hatalmas állam számtalan népének gyámjai – e mostanáig kikezdhetetlen gondolat őrei előbb a cárok, aztán a pártfőtitkárok lettek. Az orosz nacionalizmus archaikus: sosem válthatott át önrendelkezésbe – ehelyett az oroszok a nagyság mítoszát és a leigázott kis népek feletti uralom élményét kapták, az alávetett etnikumok tagjai pedig látszólag feloldódtak a váltakozó intenzitású terrorban. A bolsevik világbirodalom széthullása sem eredményezett sikeres Oroszországot, az addig alávetett tagköztársaságok közül pedig egyedül a Baltikumban születtek Moszkvától valóban független nemzetállamok. Piaci és polgári fejlődés híján az országot uraló rettenetes káoszt és nemzetiségi mozgolódást látva az orosz politika végül ugyanabban találta meg a megoldást, mint addig bármikor: visszahátrált annak a nagy eurázsiai birodalomnak a koncepciójához, melynek vezető nemzete az orosz.
A cár és a pártfőtitkár közti szuperpozíciót elfoglaló moszkvai államfő, Vlagyimir Putyin terve működni látszott: ha továbbra is a szokásos módszereivel – korrupcióval, titkosszolgálati hálózatépítéssel és szélsőjobboldali pártok felvásárlásával – kezeli az ukrán kérdést, talán sikerrel jár, hisz ez a recept Magyarországon parádésan működik. Amivel Putyin nem számolt, az a holodomor nemzedékeken át ható történelmi sérelme, és a 2014 óta zajló ukrán haderőreform halálos komolysága volt. A Krím félsziget annexiója az utolsó cseppnek bizonyult a megaláztatás tengerében – az ukránok ennek nyomán ébredtek rá arra, amire a XIX. század szabadságharcos nemzetei: vagy rabok lesznek, vagy szabadok. Az addig Kelet és Nyugat közt ingadozó pravoszláv nép a NATO támogatását élvezve meghozta a maga döntését, és a nemzetté válás útjára lépett.
Putyin terve csődöt mondott – egyrészt azért, mert az ukránok nem tekintik természetesnek Moszkva vezető szerepét, úgyhogy nem akarnak másodrendű oroszok lenni; másrészt meg azért, mert a Nyugat társadalmai és elitjei az agressziót látva nem estek úgy pánikba, ahogy a covidjárvány idején, és most már hiába is fenyegetőzik a Kreml félóránként atomháborúval. A nemzetállami szerveződés folyamata újraindult, és Európa utolsó klasszikus birodalma nagy bajba került. Az események következményei beláthatatlanok, és nem pusztán Ukrajnára, de alighanem a birodalom számos más népére is kiterjednek majd. Az orosz hegemónia megkérdőjelezhetetlenségének mítosza úgy olvad el a háború minden napjával, akár a tavaszi hó. Prigozsin jól látja: a Szovjetunió nem újjászületik, hanem végleg a történelemkönyvek lapjaira költözik Európa letűnt birodalmai közé.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/22. számában jelent meg június 2-án.
