A Nike új frontot nyitott, és új minőséget jelenített meg a kulturális háborúban: a Washington Redskins nevű amerikaifutball-klubot azzal zsarolja, hogy nem szponzorálja többé, ha nem változtatja meg a nevét, amelyet nyolcvanhét éve visel. (A publicisztika megjelenése után a klub már közölte, hogy névcsere lesz, ám az új névre és logóra még várni kell – a szerk.) Hogy követelésüket nyomatékosítsák, a Washington Redskins mezeit és ajándéktárgyait eltüntették a webshopjukból, és kivonták a boltjaikból. A nyomásgyakorláshoz csatlakozott a klubot szintén szponzoráló Pepsi, valamint a Fedex nevű szállítmányozási multi, amely két évtizede a Redskins stadionjának névadója, s amelynek vezetői hirtelen oly érzékenyek lettek, hogy le sem írják a Redskins nevét, hanem washingtoni csapatként hivatkoznak a patinás egyesületre.
Rasszizmus-e rézbőrűeknek nevezni egy futballcsapatot? A válasz megadásához érdemes feleleveníteni a „rézbőrű” szó eredetét, amelyet fehérek használtak az amerikai őslakosokra – ezt a nevet pedig nyolcvanhét évvel ezelőtt azért vette fel a csapat, hogy indián származású edzője, William Henry Dietz előtt tisztelegjen, aki játékosként és szakvezetőként egyaránt a liga legendája lett. Nem hogy rasszizmus nem játszott szerepet a névadásban, hanem épp ellenkezőleg: a klub e névválasztással rótta le tiszteletét az akkoriban megvetett és a társadalom perifériájára szorított őslakosok iránt.
A kulturális kisajátítással való revolverezés nem pusztán primitív és önkényes eljárás, hanem ugyanennyire alaptalan és erkölcstelen, a kultúra ugyanis egyetemes kincs, amelyhez minden élő embernek joga van. William Shakespeare angolul vitte színre egy veronai szerelmespár történetét, Sergio Leone olaszként értelmezte újra a vadnyugatot, a kilencéves Sanyika pedig indiánnak öltözik farsangra – megtehették, és megtehetik, mert a kultúra minden körülmények közt egyetemes. Az egyén saját viszonya bizonyos tradíciókhoz lehet speciális, de ez legfeljebb arra jogosítja fel, hogy ősmagyar íjászkört vagy csángó táncházat üzemeltessen, nem pedig arra, hogy betiltson minden ősmagyar íjászkört és csángó táncházat, amelyet szerinte nem eléggé fajtiszta magyarok üzemeltetnek. A Redskins elnevezés azonban még a balliberális kurzus tébolyult rendszerében sem kulturális kisajátítás, hanem szolidaritást kifejező identitásválasztás.
A Washington Redskins történelmének nyolcvanhét éve során egyetlen olyan fehér, fekete, rézbőrű vagy latin játékos sem akadt, aki visszautasította volna, hogy a klubhoz igazoljon a csapat rasszista neve miatt, az amerikaifutball-szurkolók körében soha fel nem vetődött, hogy az egyesület neve faji előítéletre utalna – a Nike olyasmin sértődik meg az őslakos amerikaiak helyett, ami eddig még soha senki számára nem volt sértő. A Redskins megnevezés sem nyolcvanhét évvel ezelőtt nem azt jelentette, sem ma nem azt jelenti, hogy „mocskos indiánok”, hanem azt, hogy „mi vagyunk a rézbőrűek”: je suis Winnetou. A Washington Redskins nem rasszista klub, mint mondjuk a Lazio vagy a Hellas Verona, amelyek szurkolóinak jelentős része a mai napig szimpatizál Benito Mussolinivel, és hagyományosan utálja a színes bőrű játékosokat.
A Washington Redskins olyan klub, ahol az identitás és a gondolkodás integráns része a multikulturalizmus – ahol a fehér, fekete, indián és latin játékosok és hívek mindannyian rézbőrűek. Olyanok, akár az Ajax Amsterdam szurkolói, akiket évtizedeken át zsidóztak, mígnem felvállalták a zsidó identitást, és büszkén lengetik az izraeli zászlókat az Amsterdam ArenA lelátóin. Származását tekintve alig akad köztük zsidó, s ők mégis zsidók, mert ezt választották sorsuknak. Büszkén viselik el az antiszemita rigmusokat, és büszkén skandálják magukról, hogy izraeliták. Milyen lenne, ha mezszponzoruk, az Adidas azt követelné, hogy az Ajax-tábor távolítsa el az izraeli zászlót, mert az antiszemitizmust fejez ki? Egy éve még azt mondtam volna, hogy kiröhögnék őket.
A Nike úgy zsarolja a washingtoni egyesületet, hogy már nyolc éve a Redskins partnere. Ha van cég, amelyik sok mezt adott el, sok helyre juttatta el a szerinte rasszista tartalmat, az épp maga a Nike. A Fedex sem úgy jelent meg húsz éve, hogy szívesen felveszi a stadion nevét, csak a klub előbb változtasson nevet. Jöttek, mert a Washington Redskinst akarták szponzorálni – most pedig a Nike oldalán lerombolják százezrek identitását.
Az a Nike akar új erkölcsöt diktálni a civilizációnak, amely gyermekmunkások tömegét dolgoztatja éhbérért a harmadik világban. Elvitte termelését az Egyesült Államokból, és munkások tízezreit lökte az utcára. Extrém módon szennyezi a természetes és a szellemi környezetet, dolgozóinak nemcsak a bére gyalázatosan alacsony, hanem a munkakörülményeik is rettenetesek, női munkásai pedig olyan körülmények közt robotolnak, melyek európai szemmel nézve Charles Dickens regényeit idézik. Ez a Nike diktálja a kulturális forradalmat, ez fegyelmez politikai, gazdasági és kulturális szereplőket.
Mostantól tényleg ezek a céges pszichopaták határozzák majd meg, kinek mi sértő, és mi nem az, mely szavak használhatók, és melyek nem? Mikor adott a nyugati civilizáció bármelyik állama jogosítványt a Nike kezébe ahhoz, hogy szavakat tiltson be, intézményeket söpörjön el? Lemaradhattam valamiről, de legutóbb még az volt a kérdés, hogy miként kellene szabályozni a multinacionális részvénytársaságok működését a reklámozástól az adózásig, a termeléstől az értékesítésig. Mikor fordult ez át abba az irányba, hogy már a bolygót széjjelszennyező, embert termelési és fogyasztási funkcióvá züllesztő cégek írják a szabályokat ennyire nyíltan és arcátlanul?
S ez a működés cseppet sem egyedi: a Coca-Cola vezetésével részvénytársaságok százai döntöttek úgy, hogy móresre tanítják a közösségi médiát üzemeltetető cégeket, s ami nem sikerült sem az Európai Uniónak, sem az Egyesült Államok Kongresszusának, azt majd ők letolják a világ legnagyobb médiavállalatának torkán. Az a szabályozás, melyet ők terveznek, természetesen nem nagyobb transzparenciát, és nem nagyobb jogbiztonságot, hanem sokkal orwellibb cenzúrát képez majd – a közösségi médiára kényszerítik a politikai szempontjaikat és az üzleti érdekeiket. Demokráciákban a nemzeti törvényhozások dolga volna ez – ők azonban meg sem kísérlik.
Paradigmaváltás zajlik. A tőke mindig is jelen volt a demokratikus politikában: lobbizott, konspirált, és ha módjában állt, mindkét kurzussal kiegyezett, hogy soha ne veszíthessen. Mindig is tehertétel volt a demokratikus döntéshozatalban, mindig is akadályt jelentett a népszuverenitás érvényesülése terén, de a gazdaság szempontjai ennek fejében viszonylag artikuláltan jelentek meg a politikai térben, ez pedig nyilvánvalóan hozzájárult a nyugati társadalmak sikeréhez, és ahol a nyereséges cégekhez erős szakszervezeti mozgalom is tartozott, nagyon élhető rendszerek jöttek létre – ilyenek például a skandinávok társadalmai.
Ma azonban ez már nem elég a részvénytársaságoknak. A cégvezetők egyre közvetlenebb politikai aktorokként jelennek meg, a multinacionális tőke többé nem elégszik meg a profittal, már arra is igényt tart, hogy a demokratikus és a kulturális intézményeket kezébe vegye. E cégek mögött végtelen marketingköltségvetés, elképesztő lobbierő és korrupciós potenciál van, nem köti őket sem elv, sem a nyilvánosság – és mert multinacionálisak, legtöbbször a hatályos törvényektől sem zavartatják magukat működésük során. Nincs arcuk, és ezer arcuk van – halhatatlanok, s megbukni sem tudnak. Forradalmat vezényelnek, törvényeket írnak, és cenzúrát üzemeltetnek.
A középkori Európa uralmáért a jogar és a pásztorbot csapott össze. Az új világrendben a Wall Street a jogart és a pásztorbotot is magának követeli, s még az sem látszik, lesz-e egyáltalán riválisa, s ha igen, kicsoda lesz az. Ha József Attilának igaza van, ha „tőke és fasizmus jegyesek”, akkor ez a frigy a huszonegyedik században újra megköttetett, az emberiség pedig véres nászéjszakára készülhet.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/28. számában jelent meg július 10-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy digitálisan! És, hogy miről olvashat még a 28. számban? Itt megnézheti!
