Vannak fogalmak, amelyekkel nap mint nap szembesülünk, mégis kívül esnek felfoghatóságunk határain, s ha mindezek ellenére megpróbáljuk elképzelni őket, zavarba jövünk, értetlenkedünk, de el is bizonytalanodunk. Ezek nyomán talán nem is meglepő, hogy a fizikai létezésünk kapcsán sok minden megkérdőjeleződik bennünk. Én ilyesmivel leginkább az univerzummal összefüggésben találkozom. Azt már említeni sem merem, amit a kvantumfizika elénk tár – illetve épp, hogy nem tár elénk, mert azt mondja, semmi sem az, aminek mi a valóságban látjuk. Valóság? A világegyetem továbbra is titok marad előttünk, bármennyire is azt gondoljuk, hogy már annyi, de annyi mindent tudunk róla. Ideje lenne irányt váltani, de ez csak az én személyes véleményem.
Ráadásul az ember már nem csak a szemével lát: amióta Galilei először kutatni kezdte a csillagok világát a holland Lipperhey által 1608-ban fölfedezett távcső segítségével, végtelenné tágult előttünk az anyagi világ, s a technikai eszközök tökéletesedése által olyan távolságokat is legyőzhetünk és tanulmányozhatunk, amelyek emberi elmével teljességgel fölfoghatatlanok. Mert az tökéletesen érthető számomra, ha átnézek a tó túlsó partjára, és látom a domboldalba kapaszkodó erdőket, mert biciklire ülve fél óra alatt akár el is tekerhetek odáig.
A megyeszékhelyig viszont már nem láthatok el, nemcsak a távolság, hanem a köztünk lévő hegyvonulat miatt sem – de autóba ülve félóra alatt kényelmesen odaérek; ezek még mind fölfogható, emberi léptékek. De mit kezdjek azzal, hogy magyar kutatók úgy egy évtizede fölfedeztek és le is fényképeztek egy csillagrobbanást; egy olyan csillag „öngyilkosságát”, amely 1 milliárd fényévre van tőlünk. Ezzel kapcsolatban két kérdés merül föl bennem: amit lefilmeztek, és amit én az interneten most megnézhetek, 1 milliárd évvel ezelőtt történt. Hogy van ez? Mi is volt itt akkortájt a Földön, emlékszik valaki? Valaminek már lennie kellett, mivel a tudósok szerint a Föld közel 5 milliárd esztendős – nem mintha ez fölfogható terminus lenne számunkra. S ami még jobban összezavarja az embert mentálisan: most látom azt, ami nagyon-nagyon régen történt. Tudom, fizikai képletekkel mindez tökéletesen leírható, a papír gond nélkül elbírja ezt is, a fantáziánk viszont már annál kevésbé, mert ilyenkor már az idő mint fizikai tényező is kezd zavarossá válni számunkra. S a másik kérdés: vajon milyen távolság az az 1 milliárd fényév? A fizikából tudjuk: a fény közel 300 000 km-t tesz meg 1 másodperc alatt, ami azt jelenti, hogy tőlünk a Holdra nagyjából 1,3 másodperc alatt jut el – vagyis az sem igaz, hogy ha a Holdra nézünk, azt látjuk, ami ott van, mert azt látjuk, ami ezelőtt 1,3 másodperce ott volt. Szóval földi léptékkel már a Hold is nagyon messze van, de akkor hogy jön ide az a távolság, amit a fény 1 milliárd, vagyis ezermillió esztendő alatt tesz meg? Hány másodperc is az? Képtelenség!
Mindez a 600 milliárdért a kormány által bérelni szándékolt irodaházak kapcsán jutott eszembe. Ez az összeg éppolyan fölfoghatatlan számunkra, mint a fentebb említett távolságok az univerzumban, épp ezért sokszorosan meghaladja a hétköznapok gondjaival küzdő ember érdeklődési szintjét, még értelmezhető világának határait. Kinek és mi célból kellenek ezek az épületek? Nos, sejtéseink vannak: hatalmas biznisz ez ismét valaki(k)nek, és hogy, hogy nem ismét a miniszterelnök veje tűnik fel a háttérben. De az a rossz, aki rosszra gondol: szó sem lehet nepotizmusról, a szigorú és következetes állami ellenőrzőszervek és az arra illetékes hatóságok minden csalfa dologért szigorúan büntetnek. Súlyos, börtönben töltendő évtizedekkel.
Azon, hogy ezek után sokaknak nevethetnéke támad, egyáltalán nem csodálkozom. Igaz, keserű és fájdalmas nevetés ez, semmi köze a vidámsághoz.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/42. számában jelent meg október 18-án.
