A Párizsi Megállapodás öt évvel ezelőtt azt a célt tűzte ki, hogy a globális felmelegedést 2 °C alatt tartsa, lehetőleg 1,5 °C-ra korlátozza. Ennek elérése érdekében a légköri szén-dioxid koncentráció 2050-ben nem lehet magasabb 550 ppm-nél a jelenlegi 410-hez képest (ppm=part per million, vagyis az egész milliomod része), illetve el kellene érni a klímasemlegességet, vagyis azt, hogy a kibocsátás ne haladja meg az aktuális nyelő kapacitásokat. Jelenleg a 6 tonna/fő kibocsátással szemben a nyelő kapacitások maximum 2,5 tonna/fő széndioxid elnyelésére képesek.
A párizsi célok a nemzetek közös erőfeszítésével, önkéntes vállalások alapján valósulnának meg, ám az eddig történt felajánlások a kitűzött 1,5°C helyett 3,2°C felmelegedéshez vezetnének. A kibocsátásnak 2020 és 2030 között évente 7,6 százalékkal kellene csökkennie a 1,5°C teljesüléséhez.
Az Európai Unió a folyamat kezdete óta igyekszik annak élére állni. A 2008-ban elfogadott első éghajlat- és energiapolitikai intézkedéscsomagban 2020-ig az üvegházhatású gázok kibocsátásának 20 százalékos csökkentése (1990-hez képest), a megújuló energia arányának 20 százalékra növelése, és az energiahatékonyság 20 százalékos növelése szerepelt. 2014-ben az EU emelte a tétet, és vállalta, hogy 2030-ig legalább 40 százalékkal csökkenti kibocsátását. Majd 2019-ben, az éghajlatváltozásra adott válaszként megismerhettük a „Green deal”-t.
„Az európai zöld megállapodás az új növekedési stratégiánk. Hozzájárul a kibocsátások csökkentéséhez, ugyanakkor munkahelyeket is teremt” – így mutatta be Ursula von der Leyen a megállapodás lényegét. Mindezek mellett az uniós vezetők 2019 decemberében jóváhagyták azt a célkitűzést, hogy az EU 2050-re klímasemlegessé váljon. A legújabb hír pedig, hogy az éppen tárgyalási fázisban lévő klímatörvényben 2030-ig egy korábbinál sokkal szigorúbb, 55 százalékos csökkentés cél jelenhet meg.
Igazságtalan és korai lenne még akár a párizsi megállapodás, vagy az ambiciózus uniós célok kudarcáról beszélni, de ha a kiotói jegyzőkönyv tapasztalatait vesszük alapul, akkor kilátásaink borúsak. Nemcsak azért, mert az 1990-es kiotói bázishoz képest a globális kibocsátás több mint 60 százalékkal nőtt, hanem főleg azért, mert a kezelés szemlélete cseppet sem változik.
Úgy tűnik, hogy a három évtizedes folyamat alatt tapasztalható környezeti hanyatlás egyáltalán nem ébresztette fel a világot a fogyasztás eufóriájából, hiszen még nagyobb lendülettel vetette rá magát a maradék koncra. A pénzügyi válság és a világjárvány átmeneti időszakát kivéve szárnyal az energiafelhasználás, a teljes primer anyagfelhasználás, az üvegházhatásúgáz-kibocsátás növekedése; világszerte égnek az erdők, pusztulnak a fajok, szemünk láttára haldoklik a Föld.
A megoldási javaslatok jellemzően a növekedés fenntartásának jegyében születnek, ahogy az Unió is a zöld növekedést várja a „green deal”-től. Azonban hiába növekszik a megújuló energiák aránya, a fosszilis energia felhasználása tovább nő. Az autók hajtására kitalált agroüzemanyagok az élet táplálékpiramisának az alapját égetik el, miközben éhes szájak elől veszik el az élelmet, és világszerte csökkentik a biológiai sokféleséget. A szélturbinák, az elektromos autókhoz szükséges ritkaföldfémek bányászata veszélyes-hulladék hegyeket hagy maga után, átváltva az éghajlatváltozás problémájáról más környezeti, társadalmi gondokra.
A politika az újfajta növekedés mantráját ismételgeti csupán. Még mindig nem látjuk, hogy a még több pénz mozgósítása legfeljebb csak hívó szó a befektetési lehetőségeket kereső tőkének, amely szívesen beleáll az éghajlatváltozás elleni küzdelembe is, ha az számára gyarapodással kecsegtet. De ennél több nem történhet, hiszen a még több pénz szükségszerűen eredményezi a még több környezeti erőforrás felhasználását, az pedig a még több környezeti terhelést.
Anyagi fogyasztásunk csökkentésének nincs alternatívája! A politika azonban nem meri megmondani az embereknek, hogy szerényebben kell élniük, hiszen a hatalom gyakorlásának az alapja a választó fülének jól hangzó ígéret. Ezért ígéri a még jobb, még gazdagabb életet, együtt a környezeti jóval. A választó pedig inkább elhiszi, hogy mindez lehetséges, hátha mégsem kell anyagi jólétéből feláldoznia.
Nehéz megmagyarázni, hogy a környezeti gondok terén nincs technikai megoldás, hiszen eddig ahhoz szoktunk hozzá, hogy rendíthetetlenül növekedtünk. Korábban a növekedés az akkor még bőséges természeti környezet adományain, majd egyre erőszakosabban elvett forrásain nyugodott. Mára azonban ezeket nyilvánvalóan kimerítettük. Ez a környezet már nem tud többet adni egy létszámában egyre növekvő, és igényeiben egyre többet követelő világtársadalomnak.
De talán van még visszaút. Változtatnunk kellene a makrogazdasági modellen, hogy azt ne a bővülő anyagi fogyasztás, hanem a javuló minőség vezérelje. Szellemi fejlődésünket, művelődésünket, a kevés anyagi felhasználással járó szolgáltatásokat kellene a gazdaság középpontjába állítani. Előtérbe kellene helyezni a helyi gazdaságot, zsugorítani a kereskedelmet, mérsékelni a szállításokat. Ökológiai alapokra kellene állítani az agráriumot, megszabadítani a gépek és kémiai anyagok uralmától. Az embereknek vissza kellene adni a szellemiségük kibontakozását szolgáló értelmes munkát, egyenlő hozzáférést kellene biztosítani a természeti erőforrásokhoz. Helyre kellene állítani annyi természetes ökoszisztémát, amennyi biztosítja a felhasznált javak folytonos megújulását, és be kellene fejeznünk a zöldfelületek pusztítását.
Ám ennek az útnak az elején az együttműködésnek, a megfontoltságnak, az élet pusztítása, a békétlenség helyett a békességnek és embertársaink tiszteletének jött el az ideje. Ez az egyetlen recept.
A szerző az LMP társelnöke, zöldpolitikus
