Körülbelül negyvenezer évvel ezelőtt az első homo sapiensek egyikében felmerült az a korábban elképzelhetetlennek tűnő gondolat, hogy nem veri szét az agyvelejét a vele egy barlangban élő lakótársának azért, mert az másként rajzolta fel a bölényt a falra, mint ahogy azt ő személy szerint helyesnek gondolta. Ehelyett inkább úgy gondolta, hogy felvállalja saját belső értékrendjét, és érvekkel fejezi ki egyet nem értését. Ez az ember volt az első polgár.
Az eset napvilágra kerülése után szinte azonnal heves viták alakultak ki. Az egyik törzs szerint e gesztus a természet és a törzsfőnök akarata ellenében való cselekvés volt, és igenis a lakótárs agyvelejével kellett volna átfesteni a barlang falát. A másik törzs pedig úgy gondolta: a művészi szabadság kétségbevonása önmagában rendkívül sértő, főleg, hogy az alkotó rövidlátó volt és sánta, ezért az agyon nem verése kirekesztő, neandervölgyi tempó, ami miatt azonnal és végérvényesen ki kell közösíteni a közösségből a bunkóját nem használó bunkót.
Szerencsére nem sokkal később valaki feltalálta a kereket, ami akkora izgalmat váltott ki mindenkiből, hogy az ügy gyorsan lekerült a napirendről.
A civilizáció – pontosabban a civilizáltság – azonban nem a kerék feltalálásával kezdődött, és nem a fair trade filterkávéval vált véglegessé. Hanem azzal, hogy valaki meg tudta fékezni a belső ösztönét, bátorságot merített önnön integritásából, nem alkalmazkodott vakon a tömeg barbár szokásaihoz, felvállalta az elveit, az ezzel járó konfliktust és annak következményeit.
A polgári szellem
Az általános elképzeléssel szemben polgárnak lenni nem azt jelenti, hogy öltönyben és girardi kalapban sétálgatunk az Andrássy út macskakövein sétapálcával, és nazális hangon kisztihandolunk minden szembejövő nagysádnak. Az ilyet pojácának hívjuk – 2025-ben pedig kiváltképp. Polgárnak lenni azt jelenti: az ember felelősséget vállal önmagáért és a környezetéért, mert tudja, hogy enélkül nincs szabadság. A polgári ethosz azt jelenti: az igazságot követem akkor is, ha az népszerű vagy sem. Polgár az, aki önállóan gondolkodik, következetes marad, és nem cseréli el az elveit pillanatnyi előnyökért. Az, aki hajlandó lemondani a népszerűségről, a helyeslésről, sőt a biztonságról is, ha ez az igazság ára. Mindezt nem azért teszi, mert mártír akar lenni, hanem mert nem tud másképp élni.
A polgári ethosz ebből fakadóan nem más, mint önmagunkkal szembeni következetesség. Nem a tweed zakós, enyhén fürdetlen és nagyon semleges értelmiségi nyámmogása, nem is az „én mindkét oldalt kritizálom” üres és kényelmes retorikája, és még kevésbé Jeszenszky Zsolt – hanem annak az állapota, amikor az ember nem a törzsét, nem a pártját, hanem a saját lelkiismeretét szolgálja. Akkor is, ha ezért kiközösítik. Akkor is, ha ezzel mindkét oldal számára kényelmetlenné válik.
Egy polgár mindig és minden körülmények között független. Független a hatalomtól, a politikai kurzusoktól, pozícióktól és az érdekszféráktól. Polgár az, aki nem a „törzsétől” vár elismerést, hanem önállóan, értékek mentén dönt. Egy polgár nem kerüli a konfliktust. Ha kell, mindig kiáll az igazság és a civilizációs értékek mellett, tisztelettel leszarva, hogy mindez zavar-e valakit. Egy polgár felelősséget vállal. Nemcsak önmagáért, de másokért is vállalja az elvei miatti következményeket. És végképp nem módosítja a nézeteit a népszerűségért, még akkor sem, ha attól kétszázharminchéttel több követőt szerezhetne magának az Instagramon, vagy egy sokkal menőbb pozíciót a helyi horgászszövetségben.
A punk mint filozófia
Amennyiben valaki úgy gondolja, hogy punknak lenni egyet jelent a kannásbortól részegen való fetrengéssel egy PiCsa-koncerten, az minden bizonnyal pontosan annyit tud a punkság lényegéről, mint Orbán Viktor a kardiovaszkuláris rizikóbecslésről, vagy Gyurcsány Ferenc a drámai szerkezetről.
Aki viszont ismeri a jelenséget, tudja, hogy a klasszikus punk a XX. század egyik legerőteljesebb ellenkulturális mozgalma volt, amely a zene, divat, politika és a filozófia határain mozgott, illetve gyakorolt azokra jelentős hatást. Lázadása nem egyszerűen zöldre festett tarajokkal történő hisztis kirohanás volt, hanem egy mély kulturális reakció a modern világ elidegenítő mechanizmusaira.
A punk szívében az autoritással szembeni lázadás állt – legyen az kormány, vallás, a média, Marika és Piroska néni az iskola vezetésének éléről, vagy éppen a popkultúra saját intézményesedett rendszere. Az 1970-es évek végén a nyugati világban egyre mélyebb gazdasági válság, munkanélküliség és társadalmi elidegenedés uralkodott, amire a punk válasza nem a reformizmus volt, hanem a rohadtul dühös és radikális elutasítás.
Röviden: ha a rendszer nem akar lehetőséget kínálni, akkor b.ssza meg a rendszer.
A punk egyik kulcsértéke ilyenformán az autonómia: az egyén szabadsága, joga az önkifejezéshez, valamint a marginalitás vállalása. Ennek szellemében meg sem próbált beilleszkedni – ellenkezőleg, szándékosan ocsmány, hangos, provokatív akart lenni. Épp ezért a punk szellemiség középpontjában a „csináld magad” (DIY – Do It Yourself) ethosza állt: egyáltalán nem volt szükség intézményes keretekre ahhoz, hogy valaki zenélhessen, magazint írjon, divatot alakítson, közösséget építsen.
Ez az ethosz pedig filozófiailag merőben közel állt az egzisztencializmushoz, vagyis ahhoz, hogy az egyén vállalja önmagát, saját döntéseinek és választásainak következményeit.
A punk azonban nem egyszerűen a politikai rendszert utasította el, hanem a fogyasztói társadalmat, mint egészet. A tömegkultúra gépiesedését, az emberi kapcsolatok elértéktelenedését és a kapitalizmus cinizmusát egyaránt.
Ez különösen jól tetten érhető például a Dead Kennedys dalaiban („Holiday in Cambodia”, „Kill the Poor”), vagy a Crass anarcho-punk kollektíva munkáiban, akik filozófiai értelemben is anarchisták voltak.
A punk egyik legzavarba ejtőbb aspektusa mégis a tudatos nihilizmus: „minden szar, semminek nincs értelme, de legalább lehet röhögni az egészen, miközben szétesik és közben le lehet részegedni”. Első pillantásra ez puszta tagadásnak tűnhet. Árnyaltabb olvasatból nézve azonban a punk közelebb áll a filozófiai sztoicizmushoz, mint gondolnánk. A punk nem próbálja megszépíteni a valóságot, nem keres kapaszkodót a rendben — inkább szembenéz a világ abszurditásával, és vállalja azt. Nem menekül, hanem beleáll. Ezt a szemléletet például az Aurora zenekar filozófiai mélységű és irodalmi igényű dalszövege brilliánsan fogalmazza meg:
“döglött macska az utcán
belerúgok egyet durván
nincsen a szívemben részvét
várom a világ végét
tudom így végzem én is
belerúgok egyet még is
számban összefut a nyál
köpök rá hogy véget ért a nyár”
(Pusztai Zoltán - Víg László: Köpök rá, 1992, részlet)
Mindazonáltal a punk nem csupán rombol, hanem épít is – például az autonóm mikrokultúrákat, közösségi hálókat, alternatív médiumokat. És érdemes leszögezni, hogy a punkvilág életében az elnyomottak önkifejezésének is az eszköze volt. Ez különbözteti meg a mezei nihilizmustól vagy az öncélú rombolástól.
Idővel a punk persze maga is intézményesült, és ezzel létrejött az a visszacsapás, amit például Henry Rollins is képviselt: a felelősség, következetesség és személyes integritás punkja – a polgári punk előképe.
A punk lényege azonban végső soron a kérdésfeltevés: Mit jelent szabadnak lenni? Miféle társadalmi normáknak azok, amelyek elidegenítenek minket? És milyen felelősséggel tartozik az egyén a közösség felé?
A polgári punk
A punk eredetileg tehát lázadás volt a „rendszer” és a status quo ellen – gazdasági, kulturális, társadalmi és politikai értelemben is. Azonban ahogy nőtt a hatása, egyre népszerűbb lett, így egyre többen akartak „punkok” lenni, és ezért a punk maga is sablonná vált: stílusjegyek, frizura, hangnem, zeneiség, attitűd, „kötelező nihilizmus” stb. A punk kanonizálódott és ezzel elvesztette eredeti lázadásának egyediségét. Kiürült. Önsztereotípiává vált. Többen tudni vélik, hogy Guy Debord ekkor két kávét is kért.
Megjelent viszont a punk kiüresedett látványlázadása elleni lázadás, aminek egyik legjelesebb képviselője szinte biztosan Henry Rollins (ex-Black Flag, spoken word performer, író, aktivista stb.), aki kicsit olyan, mintha Kosztolányi Dezső éles eszű öccse lenne, csak jobban ki van pattintva, és több rajta a tetoválás, mint az előbbi korában dívott.
Rollins egy másféle punk hozzáállást hozott. Ő ugyanis a punk lényegét nem a destruktív gesztusokban, nem a drogban, nem a nihilben és a magunk alá sz.rásban látta – hanem egyebek mellett abban, hogy az ember teljes felelősséget vállal saját sorsáért, gondolataiért, testi és szellemi integritásáért.
Az olyan kijelentései, mint „Discipline is the highest form of rebellion” (A fegyelem a lázadás legmagasabb formája – a szerk.), vagy a még ismertebb „If you hate your parents, the Man or the Establishment, don’t show them up by getting wasted and wrapping your car around a tree. If you really want to rebel against your parents, out-learn them, outlive them and know more than they do” (Ha utálod a szüleid, a rendszert vagy az elitet, ne úgy lázadj, hogy leiszod magad és felcsavarod az autód egy fára. Ha igazán lázadni akarsz ellenük, tanulj többet náluk, élj többet náluk, és tudj többet, mint ők – a szerk.) teljesen más minőségbe és kontextusba helyezte a lázadás fogalmát.
Ez a hozzáállás elmozdította a punkot a puszta tagadásból a belső következetesség felé – ami tulajdonképpen már a polgári ethosz. Nem abban az értelemben, hogy „elpuhul”, hanem éppen ellenkezőleg. Elkezdi önmagát komolyan venni: tanul, fejlődik, felelősséget vállal.
Ez a hozzáállás pedig már-már Bibót vagy Márait idézi – csak bőrdzsekiben, és húsz év pszichoszociális hátránnyal terhelve.
Mit jelent polgári punknak lenni?
Polgári punk az a társadalom szélein lévők (vagy ahhoz gravitálók) számára gyanakvásra okot adó emberfajta, aki hisz a szólásszabadságban akkor is, ha épp őt küldik el a f.szba. Pozsonyi Ádámmal ellentétben vallja az emberi- és polgári jogokat akkor is, ha olyanokat szívat a hatalom, akik nem az ő közösségét jelentik. Előzékeny és udvarias akkor is, ha egy progresszív baloldali transznemű feminista szerint az illedelmes viselkedés másokkal szembeni elnyomás. A polgári punk önmagában, az értékekben és az elveiben hisz: a logikában, a következetességben, a nyugati civilizáció vívmányaiban, miközben soha nem rendeli alá magát politikai identitásoknak. Nem fekszik be senkinek holmi előnyökért, nem bízik a politikusokban, milliárdosokban, cégvezetőkben, a politikusokban kétszer sem, a taxisokban, a DJ-kben és a multinacionális gabonaforgalomban.
A polgári punk a jó modor és a következetes lázadás találkozása, melynek magja a mindig benne élő objektív kritikai szellem. Egyszerre a kulturáltság és a civilizáció melletti tanúságtétel, és az intézményesített ostobaság elleni tiltakozás. A punk fegyvere az irónia, amivel a középső ujját mutatja fel, a polgári punk pedig ugyanezt teszi, csak a Thomas Mann-i minőségben.
A polgári punk: egyszerre lojális az emberi méltósághoz és az autonómiához. Azt mondja: hiszek a kultúrában, a tudásban, a törvény előtti egyenlőségben – és éppen ezért mondok nemet a párthűségre, az ideológiai divathullámokra, a konformizmus idiotizmusára és a tekintélyelvűségre.
A polgári punkot nem lehet se jobbra, se balra tolni, mert nem az irány a lényeg számára, hanem a tengely, amin forog. A tengely: lelkiismeret, felelősség, méltóság. A punk, ha komolyan veszi magát, előbb-utóbb kénytelen megtalálni ezeket a fogalmakat. És a polgár, ha hajlandó kihúzni a fejét a seggéből, előbb-utóbb kénytelen valami belső lázadással válaszolni a civil felelősség elhárításának addigi hazugságaira.
A polgári punk számára a lázadás nem öncélúság, hanem olyan értékrendben való hit, amik miatt lázadni érdemes.
Ebben az értelemben a polgári punk nemcsak kultúrtörténeti rétegeket borít egybe, hanem etikai minőséget is. Vivienne Westwood például pontosan ezt képviselte: miközben a rendszer széttépését hirdette, nem a rombolás, hanem az újraformálás szándékával tette. Látta, hogy a lázadásnak csak akkor van értelme, ha az morális és esztétikai tartalomra támaszkodik.
A polgári punk tehát: tudatosan kritikus, de nem cinikus. Független, de nem közönyös. Szabad, de nem felelőtlen. Értelmiségi, de nem elitista. Közösségi, de nem csordaszellemű. Lázadó, de nem hisztérikus. Etikus, de nem ájtatos.
Mi, polgári punkok
A polgári punk tehát létezik. Létezik, hiszen mára sokkal több közös van a polgáriságban és a punkságban, mint ami elválasztja e két ethoszt. Különösen 2025-ben, mikor ismét a szélsőséges politikai oldalak dominálnak, a neofasiszta alt-right és a szélsőliberális woke. Mikor a kapitalizmus felzabálja a jövőt, mikor a társadalom egyre ostobább és egyre primitívebb.
Ha valaki kérdezi, hogy mégis mi a franc az a polgári punk, nyugodtan mondjuk meg neki, hogy az, aki egyszerre képes beugatni a rendszernek érvekkel, visszaköszönni udvariasan a kukásnak, és nem hisz abban, hogy a társadalom javításának leghatékonyabb módja, ha kifejezi a Facebookon, hogy „a szeretet győzni fog”.
Egy polgári punk cselekszik, teszi, amit helyesnek tart, küzd egy jobb, öntudatosabb, civilebb társadalomért. Hisz az elveiben és megtesz mindent azok érvényesítéséért – de soha nem korlátozna másokat abban, hogy ne élhessenek úgy, ahogy akarnak – egészen addig, ameddig azok szeszélyei nem jelentenek veszélyt vagy kárt mások számára. És akkor is így tesz, ha beverik érte a pofáját. Akkor is, ha szarul esik a kiközösítettség érzése. Akkor is, ha rohadtul egyedül van benne. A polgári punkság ugyanis nem póz, hanem egy szilárd belső tartás, ami akkor is él, ha senki nincs a kocsmában, akivel együtt lázadhatna egy autonóm, erényes, civilizált világért.
