Az elmúlt napokban a magyar közéletben minden mást háttérbe szorított a „Zsolti bácsi-ügy”. Ritkán értenek egyet különböző politikai oldalon lévők. Abban most igen, hogy ha valóban pedofil egy miniszter, annak a legsúlyosabb következményekkel kell járnia. A kormány szerint ez azt jelenti, hogy szörnyű bűnnel való alaptalan rágalmazásról lévén szó, a rágalmazókat kell, hogy súlyos büntetés sújtsa. És rágalmazónak minősítenek gyakorlatilag a világon mindenkit, aki nem kormánypárti.
Az ellenzék(i szimpatizánsok) ezzel szemben azt mondják, hogy semmilyen konkrét rágalmazás nem történt, a különböző bizonytalan forrásokban fölvetődött bizonytalan gyanút pedig Semjén Zsolt zaklatott parlamenti felszólalása fokozta százszorosára.
Vagyis: ha érintett egy kormánytag, pusztuljon a kormány, ha nem, pusztuljon az ellenzék. Választási kampányban különösen is érthető ez a felállás; mélyebbre tekintve azonban súlyos látleletet kapunk nemcsak politikai, hanem társadalmi viszonyainkról is.
I.
Bár az üggyel kapcsolatos jogi eljárások nem zárultak le, senki nem vitatja, hogy súlyos bűncselekmények történtek. (Kormányoldalon ugyan hangsúlyozzák, hogy a Szőlő utcai intézet kapcsán – mivel nem gyermekintézmény – pedofília föl sem vetődhet, az igazgató más, illetve korábbi tettei kapcsán nyilvánvalóan igen.) A bűntettek súlya azonban azért nehezedik az elkövetőn túl a gyermekvédelmi, sőt bűnüldöző intézményrendszerre is, mert számtalan jelzés és évtizede folyó nyomozás ellenére szabadon garázdálkodhatott egy gátlástalan bűnöző; ahogyan a bicskei intézetvezető is.
Elképzelhető-e ez másképp, mint hogy nagyon magasról védték, fedezték üzelmeit? – kérdezik maguktól még politikai meggyőződéstől függetlenül is az emberek. Ezen a táptalajon nőnek, burjánzanak információtöredékek, sejtések, szóbeszédek, amelyek önmagukban gyengécskék, de választ kínálnak a kérdésre. A volt gyermekvédelmi vezető utalása arra, hogy híresztelések szerint két nagyon magas rangú pedofil miatt nem lehetett mit tenni évtizeden át. A Schadl–Völner-per harmadrendű vádlottjának nyomozati anyagban évek óta szereplő listája arról, hogy melyik miniszterhez milyen sötét ügyek lennének köthetők. (Az illetőnél nehéz lenne szavahihetetlenebb embert találni, de a magyarázatra vágyóban óhatatlanul fölvetődik, hogy egy zsarolási adatbázisról van szó, amelynek akkor van csak értelme, ha legalább némi alapja van annak, amivel revolverezni akar a zsaroló.) Egy állítólagos lelkész, akinek fiatalok mesélnek a lefüggönyözött autóban perverz garázdálkodásra érkező „Zsolt bácsiról”. A politikai elemző-újságíró, aki „hallotta” a két miniszter nevét ebben az összefüggésben.
Fecseg a felszín, nem hallgat a mély
Mostanra már minden ellenzéki rágalmazó lett, akire példás megtorlás vár, vezető fideszesek szerint börtönben kéne megrohadnunk.
A mértékadó kormánykritikus sajtó, a legtöbb elemző, de még az ellenzéki politikusok jó része ezeket a teljesen bizonytalan híreszteléseket annak tartja, ami; sokan azt is kifejezésre juttatták, hogy teljesen valószínűtlennek tartják, hogy azoknak lenne valóságtartalma. Ha mégis – és ebben mindkét oldal egyetért –, az szörnyű lenne.
Csakhogy nem akkor lenne baj, ha igaznak bizonyulna a két miniszter valószínűtlen pedofiliája, hanem nagy baj van azért, mert pedofil bűnök fedezéséhez nincs szükség miniszteri rangú érintettekre.
Karácsony Gergely szerint a Szőlő utcai ügy a jéghegy csúcsa
A magyar gyermekvédelem romokban, az állam egy hatalmi-gazdasági gépezetté vált – mondta a főpolgármester.
Mindenki tudja, hogy országunkban – mondjuk visszafogottan – sok esetben megfelelő kapcsolatokkal elkerülhetők törvénytelen tettek következményei. A tettek súlya és a kapcsolatok magassága szigorú arányban áll egymással. Egy kihágást, szabályszegést helyi szinten is el lehet sikálni sokszor. Egy börtönbüntetéssel sújtható cselekmény következményei alól kibújni már komoly szimbolikus (vagy anyagi) tőkefelhasználást igényel. Milliárdos lopás vagy életellenes bűntett megúszása már csak legmagasabb szintű kapcsolatok révén lehetséges.
Hát nem ilyen egy évtizeden át folytatott, pedofilokat is kiszolgáló hálózat működtetése? Annak büntetlenségéhez nem kellenek legmagasabb szintű politikusok? Sajnos nem. Mert bűn és bűnhődés piacán ma Magyarországon az nem minősül főbenjárónak, luxus árkategóriába tartozónak.
A gyermekvédelmi intézmények világát ismerő szakemberek gyakorlatilag egybehangzóan ezt mondják. Egy véletlenül felszínre bukkanó bicskei vagy Szőlő utcai ügy csak a jéghegy csúcsa. És alatta ott van egy szörnyű, gyermekek ezreinek életét tönkre tevő társadalmi valóság. A legkiszolgáltatottabbaké, akik a legkisebb segítséget kapják a társadalomtól. Akiknek kiszolgáltatottságával történő visszaéléshez nincs szükség vaskos pénztárcára. Nem kell hozzá semmilyen bácsi a mennyei régiókból. Működik az „business as usual” országszerte. És ez még nagyobb baj, mintha kiderülne, hogy két miniszter mégiscsak érintettje a felszínre került ügynek.
II.
A közélet terén most gigászi küzdelem folyik a történet keretezéséért. És úgy tűnik, a kormányoldal hiába rendelkezik százszoros erőforrással. Ez a harc számára alighanem megnyerhetetlen. Ennek pedig az a nagyon sajátos mixtúra az oka, amivé Magyarország vált az elmúlt másfél évtizedben.
Finkelstein legjobb magyar tanítványa érezhetően egy hatalmas tudományos felfedezés fölötti mámoros örömmel alkalmazza a mester igazságon túli korszakot szolgáló politikai marketingjét. Az elmélet két alapjából az egyik nemhogy nem újdonság, de mindig is tudott antropológiai állandó: az a tény, hogy az emberekben könnyebb félelmet, irigységet, kárörömöt, gyűlöletet felszítani, mint segítőkészséget, felelősségérzetet, bizalmat, szeretetet.
A másik döntő tényező azonban valóban új. Az, hogyha a politikára pontosan ugyanúgy tekintünk, mint bármely üzleti vállalkozásra, amelynek egyetlen célja, hogy minél több hasznot hozzon; sőt mint a klasszikussal szembeni, ma jellemző vállalkozásra, amelyben a brandépítés is csak rövid távra szól. Persze megilletődünk, ha 100 évvel ezelőtti fényképeken máig létező üzlet cégtábláját látjuk, de tudjuk, ma már az üzleti világban sem tervez senki generációkra. Az új politikai módszer is csak „a ma uralására” irányul, és ennek megfelelően ki is lúgozódik belőle minden a színtiszta manipuláción kívül.
Amerikában azonban mindez olyan közegben működik, amelyben magától értetődő a kormányzati váltógazdaság. Közép- és Kelet-Európában nem. Ha három-négy választási cikluson át uralja a társadalmat egy – nyugati értelemben pártnak nem is igen nevezhető – hatalmi konglomerátum, más szociálpszichológiai konstelláció is születik. Mert fixálódott, hogy ki van hatalomban, és ezért bizonyos érzelmek tárgyává csak ők válhatnak. Ezért áll most megoldhatatlan feladat előtt a Fidesz.
Az egykori lakó vallomása: terror, bántalmazás, iskolakerülés a nagykőrösi otthonban
Lakatos Ádám néhány hete betöltötte 18. életévét, ekkor kikerült a rendszerből. Kilencéves korában testvéreivel együtt adták először nevelőszülőkhöz, majd lakásotthonokba. Nyomasztó emlékeket őriz.
Szinte kiirthatatlan a másik ember kudarca fölötti (kár)öröm, mivel az a kárörvendőt magát jobbnak, erősebbnek láttatja. Ártatlanabb formáját jelentik ennek vicces kis filmjelenetek, amelyben elcsúszik, orra bukik, gereblyébe lép valaki. Az igazi tárgya azonban ennek a hatalom, a hatalomban lévő. Minél arrogánsabb, fennhéjázóbb a hatalom, annál elementárisabb a vágy, hogy megszégyenüljön, nevetségessé, lenézhetővé váljon a percekkel korább még oly magabiztos. Ehhez a vágyhoz még ellenzéki meggyőződésűnek sem kell lenni, sőt ellenzékre, sajtóhíresztelésekre sincs szükség. Ha egyszer e vágy tárgyává vált valaki, nincs menekvés.
Nem véletlen, hogy a néplélek Semjén Zsoltot találta meg, nem Rogán Antalt, akivel szemben pedig még több az ellenérzés, ahogy hatalma is de facto több. Mert a konzervatív keresztény világnézet (ön)felkent prófétájának erkölcsi ügyben való bukása összehasonlíthatatlanul látványosabb, a hatalmasok megszégyenülése iránti vágyakozást sokkal inkább kielégítő, mint az arctalan szürke eminenciásé.
Amikor Semjén felállt a parlamentben, és láthatólag velőkig ható rettegéssel elmondta, amit elmondott, és közben dermedt némaságban ültek mögötte a Fidesz vezető politikusai, abban ennek talán nem is tudatos felismerése tükröződött. Nem az, hogy igaznak gondolják a sejtetést, hanem rádöbbenés arra, hogy árvíz zúdul feléjük. Hogy hiába tiltanának be minden független újságot, dugnának rács mögé mindenkit, aki meg mer szólalni ebben az ügyben. A titok attól csak nagyobb lesz, az emberek képzelete még hajmeresztőbb fantáziaképeket fog rajzolni, és még szomjasabban várja az új „híreket”, hogy azok a brüsszeli ereszcsatornánál százszorta erősebb új szimbólummá álljanak össze.
Mint cseppben a tenger, mutatkozik meg ebben a helyzetben a sajátos-torz kelet-európai valóság kettőssége. A gáttalanná vált, mindent a maga képére formáló, amorális piaci társadalom és egy anakronisztikus, a demokratikus intézményeket fügefalevélként használó, jobbágy mentalitásra építő keleti önkényuralom ötvözete. Az, hogy ez lett a világ haladottabb részéhez való csatlakozásunk újabb, sokadik reményéből, sokkal nagyobb baj, mint az, hogyha kiderül, hogy egyes vezető politikusok bűnözők.
III.
Néhány éve Berlinben kedves barátunknál, az NDK egyetlen szabadon választott kormányának egykori miniszterénél szálltunk meg. Lakásuk egy valamikor szolid, polgári utcában volt, amely azonban addigra prostituáltak központjává vált. Nem általában, hanem kifejezetten magyaroké. Mivel nagyon szerették belső építész által a századfordulón tervezett intarziás plafonú lakásukat, nem akartak elköltözni; így sokat mesélhettek az első emeleti lakás ablaka alatt zajló szomorú életről és egy-egy jó szándékú, de teljesen kilátástalan kísérletükről.
Egy délután akkor mentünk sétálni, amikor éppen indult az aznapi műszak. Halljuk, ahogy járdán ülve mondja telefonba az egyik lány (vagy asszony?): „Már nem kell sokat várnod, kicsikém. Holnap indul haza anya.” Feleségemből kirobbant a sírás. Egy másik lány szaladt oda – azt sem tudhatta, hogy magyarok vagyunk –, hogy mi történt, kell-e valamit segíteni. Mondtam – édes anyanyelvünkön –, hogy nem, nincs mit.
Sokkal nagyobb annál a baj. Mert ez a sorsa magyar lányok ezreinek, akik elárasztják Európa számtalan nagyvárosának hasonló negyedeit. Állítólag per capita ebben verjük az EU összes többi országát. A lányok – gyakran fiatal- vagy akár kiskorúak – nagy része gyermekvédelmi intézményekből indult volt a nagybetűs életbe. De az ő életük értéke a magyar állam számára gyakorlatilag nulla. És ezt hagyta, hagyja a – per capita szolidaritásérzésben sor végén kullogó – magyar társadalom. Ami nem baj, hanem tragédia. És nem oldódik meg attól, ha fél év múlva megérdemelten kibuknak a hatalomból a nagyon méltatlanná váltak.
