„Választás előtt ez egy nagyon rossz döntés,írom úgy,hogy jobb oldali szavazó vagyok! Tudtommal Magyarország ki akar maradni a háborúból,ezzel csak hergeljük az oroszokat,később meg megiszzuk a levét! Most kellene népszavazást tartani erről!”
„Tisztelt külügyminiszter úr. Eddig mindennel egyetértettem mit ön tett a magyar nemzetért de ezt nem tartom jó ötletnek. Tudom, hogy az unió nyomás alatt tartja, és hogy most mindenkivel jobban kell lenni, s közepen semlegesnek kell maradni, de még akkor sem tudok egyetérteni.”
„NAGYON ROSSZ DÖNTÉS! Engem és családomat,mint biztos Fidesz szavazót, máris elvesztettek! Gratulálok!”
Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter Facebook-oldalán posztolt videójában jelentette be, hogy Magyarország támogatja Ukrajna Európai Unió-tagságát. Mondanám, hogy ámulunk-bámulunk, de miután az első napok zavarodottságát (lásd még: Orbán Viktor találkozása a valósággal, valamint a táplálkozási piramisban elfoglalt valós helyének felismerése) követően a nemrég még a „jó reggelt kívánok” helyett is valamiféle katonáskodó kifejezést használó nyergelő, puskaporos Orbán Viktorból minden idők egyik legnagyobb pacifistája lett (majdnem békeharcost írtam, de a harcos miatt most épp nem Orbán-kompatibilis), mi, a nemzeti együttműködéstől független néprész, zökkenőmentesen fogadtuk a pávatáncból lett kényszercsárdás legújabb szökkenését.
Na, de az istenadta! Annak nem megy olyan könnyen a leszúrt Rittberger. A Pesti Srácok laza mozdulattal törölheti az „Ukrajna mellé állni hazaárulás” cikkének címéből a hazaárulást, de akit egy évtizede tömnek azzal, hogy ez az Oroszország már nem az az Oroszország, és Brüsszel, meg az újfent hanyatló Nyugat az ellenség, Putyin viszont jó barát, az bezony az Orbán-kormány elmúlt napjaiban végzett mozgását figyelve meglehetős zavart érezhet az erőben.
De nyugalom, meg lesz oldva okosba ez is, és ide a rozsdás bökőt, hogy a március 15-i békemeneten ukrán zászló alatt fog vonulni pártucatnyi legújabb barátunk Orbánt támogatni. És szeretni, ölelgetni, csókolgatni fogják őket a békemenetelők. Vagy nem. Mert nem ez a lényeg. Még csak nem is a kommunikációs bravúrkodási kísérlet, hogy a hétfőn még az ellenség feketéjét kedden már a mi fehérünkként tálalja a Rogán Antal által főszerkesztett újság(ok százaiból álló kormányzati nyilvánosság). Az, lásd, mint fent, vagy bejön, vagy nem, vagy megnyeri a választást a Fidesz, vagy nem. A legfontosabb, hogy live közvetítésben nézhetjük, amint a történelem lazán átlép a „nagy emberen”, akit történetesen Orbán Viktornak hívnak.
A történetesen Orbán Viktornak nevezett „nagy ember” bő évtizede építi az illúziót, egyben eteti vele népét, és önmagát is, hogy a XXI. században a szabadság Keletről érkezik. Kemény meló volt, beleadtak apait, anyait: ’56 büszke népéből Moszkvával dvá brátánszkit faragni, van benne kihívás. De sikerült! Olyannyira, hogy magukat komolynak tartó politológusok, egykori alkotmánybírók írták szakmányba az elemzéseket, miszerint Orbán Viktor világpolitikai tényezőként immáron kinőtte Magyarországot.
Aztán jött a történelem, és hopsz, mint valami kellemetlen betyárkörtét, a földre pöccintette a magyar miniszterelnököt. Illiberális, unortodox, keletinyitós hókuszpókusz volt, nincs. Életmű menni leves. A politikai zseni, minden idők stratégája, a közéleti géniusz, aki mindig három lépéssel lát előbbre ellenfeleinél, és akiből évszázadonként ha egy születik, elkúrta. Nem kicsit, nagyon. És nem, nem rossz lóra tett, nem benézte, hanem a bűnszervezetben, folytatólagosan, jelentős értékre elkövetett közpénz-jellegtelenítés okán elárulta Magyarország jövőjét.
Mindig, és mindig, amikor Orbán Viktort láttam Putyin körül sündörögni, eszembe jutott, honnan indultunk, az a bizonyos választási plakát, a mindenkori kedvencem, a tábornoki tarkóra írt Távárisi konyec! A vicc, hogy ha nem jön össze a rogáni újrahangolás, épp az oroszbarát magyarság hozhatja össze idehaza ezt a történelmi sikert.
A választás ugyanis a végletekig leegyszerűsödött: Moszkva vagy Brüsszel, már csupán ennyi a kérdés.
