Ki harcolt már a húsevés ellen birkapörköltet falatozva? Ki tiltakozott már az orrszarvúvadászat ellen orrszarvúvadászaton, puskával a kezében, bal lábát a leterített préda tetemén nyugtatva? Ki beszélt már le bárkit az utazás élményéről egy Kanári-szigeteken fekvő luxushotelből Piña Colada koktélt szürcsölgetve?
Bevallom, én senkit nem ismerek, aki ilyesmit tett volna – sőt: eddig azt hittem, hogy ennyire abszurd módon nem is működhet a világ, legfeljebb Galla Miklós. Aztán megérkezett négyszáz magánrepülőgép, megérkeztek a kígyózó limuzinkonvojok, és Glasgow városában újra összeült a nemzetközi klímacsúcs. Természetesen mindenki érti, hogy a repülőgépek és a limuzinok csak apróságok, mindenki érti, hogy ezeken egyáltalán nem múlik semmi, mindenki érti, hogy a nagy hatalmú emberek találkozásának ez az évszázados rendje – csakhogy amennyire jelentéktelen ez a gesztus, épp annyival több önmagánál: ez egy szimbólum. Kifejeződik benne mindaz, amiért az emberiség képtelen szakítani az öntudatlan, marketingvezérelt fogyasztói életmódjából fakadó pusztítással.
Az ökoszisztéma recseg-ropog, hamarosan összeomlik, és maga alá temeti az emberiséget. Csakhogy amint Áder János ezen a klímakonferencián rendkívül pontosan kifejezésre juttatta, nagyon nehéz elmagyarázni a választóknak, hogy ez egy valóban súlyos probléma, amikor három évtizede azt harsogja a média, hogy ütött az emberiség huszonnegyedik órája. Ebből tanulva most pontos leszek, mert már nincs idő a hazugságokra: a klímakrízis túl jár a huszonnegyedik órán – az éghajlatváltozás a következő nemzedékek életét a bolygó széltében-hosszában megkeseríti majd. A nyomorúság java csak most következik – pedig máris hétszázmillió ember él mindennapos éhínségben szerte a harmadik világban Ázsiától Afrikán át Latin-Amerikáig. Ma is háborús konfliktusokat teremt a vízhiány és az elsivatagosodás, melynek hatásai elől menekülve máris milliók érkeznek Európába és az Egyesült Államokba – ma még jobbára békésen.
A globális civilizáció daganatszerű, bukást ostromló burjánzása földtörténeti jelentőségű kihalási eseményt generál: ezerhétszáz növényfaj és ezerkilencszáz állatfaj billeg a kipusztulás peremén – többségük menthetetlen. Ha az emberiség valamiféle csoda folytán be is húzná a vészféket, a katasztrófa már akkor sem elkerülhető: városok és országok kerülnek tengerszint alá, hatalmas területek néptelenednek el – az emberiség a természeten és önmagán már helyrehozhatatlan sebeket ejtett. Az összeomlás elrendeltetett – csakis az a kérdés, hogy a világméretű civilizáció padlóig tolt gázzal vagy satufékkel csapódik-e majd a betonfalnak. Az emberiség szempontjából ez talán mindegy is. Bizonyára maradnak majd túlélők meg olyan területek, amelyek továbbra is alkalmasak az emberi életre, mindössze az a kérdés, hogy a ma élők unokái közül mennyien élik majd túl a világvégét, és mennyi marad meg az emberiség mai életformájának a nem olajalapú részéből – mennyi marad meg az erkölcsből, a művészetekből, a korábbi nemzedékek kulturális hagyatékából. Minden más az enyészeté.
Az emberiség jelenleg még attól a felismeréstől is távol áll, hogy a környezeti katasztrófák fontosabb és sürgősebb kihívást képeznek, mint az évszázados történelmi sérelmek megidézése nyomán előadott, unalmas és siralmas szomorújátékok. Nemcsak Magyarországon, de az Egyesült Államokban sem a klímapolitika mozgatja a választók többségét, de Németországban sem értek el a zöldek tizenöt százalékot – persze nem kell lebecsülni az eredményeiket, hisz két transznemű képviselőt is bejuttattak a törvényhozásba.
Ki lehet gúnyolni, és ki lehet röhögni Greta Thunberget, csakhogy igaza van. S még mindig egyedül ő meri kimondani, hogy a politikusok hazudoznak, hogy semmit nem érnek az eddigi vállalásaik, és hogy ne hülyítse már magát senki azzal a klímakonferenciázással, ahol sem Oroszország, sem Kína nincs jelen. Az emberiségnek nagyon gyorsan és radikálisan kell szakítania azzal, ahogy a gazdaságról gondolkodik. Tudomásul kell venni, hogy véget ért az olcsó energia kora, és hogy a reklámok által világszerte korbácsolt fogyasztás meg a természetet uraló, erkölcstelen életmód fenntarthatatlan. Be kell fejezni a mutogatást a harmadik világra, és iszonyatos erőfeszítéssel meg kell valósítani egy új működést, számtalan új technológiát, s ha mindez teljesül, már a leszakadó régióknak sem lesz más választásuk, mint elsajátítani a megváltozott gyakorlatot, melyet az új világrend diktál.
Ez már nem a politikusok felelőssége, hiszen ők nem akarnak többet, mint hatalmon maradni. Minél intenzívebb a klímahisztéria, minél többen értik és érzik, hogy ez tényleges kihívás, annál gyorsabban zöldül a teljes politikai spektrum. Semmi kétségem afelől, hogy amikor majd a magyar állam a kiszáradt Balaton medrében hatalmas naperőműparkot állít a nyári ötven fokban hatékonyan működő légkondicionáló készülékek áramfelvétele érdekében, akkor már minden hazai párt méregzöld lesz, és az itt élő magyarok nem értik majd, hogy a nagyszüleik meg a dédszüleik hogy tehették ezt velük. „Nem voltak a maguk urai, a gazdagoknak a gazdagságuk mértékét kellett versenyeztetniük, a többieknek meg muszáj volt azt csinálniuk, amit a reklámok diktáltak” – valahogy így hangzik majd a magyarázat, de senki nem érzi majd igazán kielégítőnek.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/46. számában jelent meg, november 12-én.
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
