A két világháborút követően a demokratizálódó Magyarország először a kilencvenes évek elején rendelkezett azzal a privilégiummal, hogy saját sorsáról, a nemzet sorsáról felelősséggel rendelkezhessen, kialakíthassa saját külpolitikáját, kijelölhesse maga számára a béke időszakának mozgásterét. Hiszen a második világháború és a szenvedés végét jelentő felszabadítással (szovjet megszállással), valamint a hidegháború alatt a béke még nem jött el, a béke csak a „felszabadítók” kivonulásával válhatott valósággá. A szuverén magyar állam, a szuverén magyar külpolitika a kilencvenes években nyerte vissza teljes egészében a mozgásterét a nemzetközi porondon.
Bő két évtizeden keresztül az antalli hármas tagoltságú keretrendszer, amelyben az euroatlanti integráció, a közép-európaiság és a határon túli magyarok külpolitikai hármas prioritása egymás mellett, egymást kiegészítve és felerősítve megalapozta a nemzeti konszenzust és legitimitást adott a külpolitikai döntéseknek. Ebben az alapvetésben egység és összhang volt pártokon és civil szervezeteken átívelően. Húsz éven keresztül az ország vezetői kormányról kormányra képesek voltak a magyar külpolitikát sikeresen egy irányban és egyensúlyban megtartani. Pedig az euroatlanti integráció politikai dominanciája néhol okkal, kényszerrel, de látszólag beárnyékolta a másik két fő prioritást.
Nehézkes mozgás
A szabadságát visszanyerő magyar külpolitika nehézkes mozgású és részben rugalmatlan volt. A szabadság által kínált új mozgástérben a járatlanságának köszönhetően nem mert, nem tudott kellően rugalmasan reagálni, élni a reálpolitikai lehetőségekkel. Mind az intézményrendszere, mind az intézményrendszer emlékezetének hiánya vagy éppen a régi beidegződések a cselekvőképességét is erősen befolyásolták.
A hármas prioritás közül az euroatlanti integráció és a közép-európaiság kéz a kézben haladhatott. De ez sem volt feszültségmentes. Az EU-csatlakozás politikai prioritása messze mindent felülírt mindegyik magyar kormány esetében. A Csehszlovákia felbomlásával négyre bővülő együttműködés talán akkor még csak „fogatnak” tekinthető keret volt, és bizonyos szempontból inkább csak tehernek számított. A felkészültség élén álló akkori Magyarországnak esze ágában sem volt bevárnia a többi jelöltet. Sőt inkább elengedte olyan kérdések rendezését, mint például a Benes-dekrétumok akár az uniós joggal történő összeegyeztethetetlenségének kérdése is, nehogy bármi is feltartóztathassa az előre haladását a csatlakozás felé.
A schengeni csatlakozásra való felkészülés jelentette az egyik és talán a legjelentősebb feszültségpontot a külpolitikai hármas prioritás számára. A határok, a határvédelem és -ellenőrzés kérdése látszólag szétfeszítette ezt a prioritási rendszert. Hiszen az uniós csatlakozás szempontjából előfeltételnek minősülő schengeni kompatibilitás képességének kérdése mentálisan és érzelmileg is akadályt gördített a politika számára. A határok, mint a magyar történelemből leginkább a megcsonkított Magyarország, illetve a hidegháború nyomán kialakult vasfüggöny, olyan erős szimbolikával bírtak, hogy az EU-csatlakozás szempontjából majdnem, hogy átléphetetlen mentális akadályt jelentettek.
A kétezres évek elejére vált aktuálissá és szükségessé, hogy az akkori magyar kormány a hármas külpolitikai prioritással összhangban megtalálja a választ a határokat feszítő kérdésre. A szigorú határfejlesztési uniós előírások megkívánták egy átfogó határrendészeti stratégia megalkotását. Magyarország, szinte páratlanul az Európai Unióban, hét másik határos állam közös határszakaszára különböző jellegű fejlesztéseket kellett kidolgozzon, annak függvényében, hogy az adott szomszédos állam és az Európai Unió egymással milyen viszonyban állt, illetve milyen perspektíva volt megrajzolható. Az EU-tagállam Ausztria és a szintúgy integrációs felkészültség szempontjából jól teljesítő Szlovénia határszakaszán nem volt szükség beruházásokra, ugyanakkor Szlovákia viszonylatában már számos bizonytalanság jelentkezett. Sokáig nem, illetve csak nehezen volt tervezhető az északi szomszédunk EU-csatlakozásával járó, adott esetben ránk háruló feladat. Szlovákia felkészültsége lassabban haladt, és Magyarország nem kívánta senki máshoz kötni saját EU-csatlakozását. Románia és Horvátország esetében világos volt, hogy néhány év eltolódás miatt megkerülhetetlen lesz, míg Szerbia esetében akár hosszabb távon is szükség lesz a schengeni normák szerinti határellenőrzés és határőrizet kiépítésére és működtetésére határainkon. De Ukrajna esetében akkor mindenki úgy látta, hogy egyedül Kárpátalja és vele együtt az ott élő magyar kisebbség sorsa teljesen másképpen alakulhat a többi szomszédunknál kisebbségben élő magyarokhoz képest. És ez akár így állandósulhat egy hosszabb időszakra is, annak minden politikai, gazdasági és kisebbségvédelmi következményével együtt.
Kárpátalja, a kivétel
A határon túli magyarok sorsának rendezését és javítását a szuverén magyar külpolitika különböző eszközökkel próbálta előmozdítani. Próbálta részben az uniós csatlakozásból adódó, különösen a schengeni beutazási restrikciókat ellensúlyozni. Törekedett arra, hogy minél szélesebb körben és minél erőteljesebb kötelékeket építsen ki az anyaország és a száz éve elcsatolt országrészek között kulturális, gazdaságfejlesztési és regionális-politikai szempontok alapján. Az Európai Unióhoz történő csatlakozás vagy annak perspektívája ugyanakkor biztató garanciát jelentett, hogy a magyar nemzetpolitika, összhangban a szuverén magyar külpolitika többi prioritásával, megnyugtatóan fogja tudni orvosolni a történelmi sérelmeket és sebeket. De ez a jövőkép egyedül a kárpátaljai magyarság számára semmilyen körülmények között sem tűnt akkor reálisnak. És ezt senki sem kérdőjelezte meg az elmúlt harminc év során. Ezért, ellentétben a más szomszédos országokban élő magyar kisebbségek helyzetével, az Európai Unió nem jelenthetett érdemben megoldást a nemzetrészek közötti kapcsolattartás és együvé tartozás feltételeinek a megteremtésében. Más megközelítést, más megoldásokat kellett keresni.
Ukrajna geopolitikai helyzete és vele együtt a kárpátaljai magyarság sorsa az elmúlt harminc évben alapvetően nem az európai fő trendeknek megfelelően alakult. A korábban nem létező európai perspektíva a magyar kisebbség sorsát is megpecsételte. A magyarországi nemzetpolitika pedig részben a reálpolitikai determináltság, de részben saját innováció és ötletgazdagság hiányában rendre azonos helyzetben találta magát, mint az Ukrajnában élő orosz kisebbség érdekeire szintúgy komoly figyelmet szentelő mindenkori oroszországi kormányok. Miközben a két kisebbség történelmi helyzete, adottsága igencsak eltérőnek tekinthető, Ukrajna kisebbségeire vonatkozó politikájának kezelésében a legnagyobb és a legkényesebb, így az orosz kisebbség volt mindig is az irányadó. Se a lengyel, se a román, se a magyar kisebbség nem tudott ettől megszabadulni. Igaz természetesen az is, hogy a nemzetépítés útját járó Ukrajna számára a Szovjetunióról, az orosz impérium térségéről történő leszakadásával kapcsolatban a kisebbségek, különösen a nyelvi és kulturális identitásukkal összefüggő kérdésekben, nehezen kezelhető feladatot jelentettek. Ugyanakkor az Ukrajna számára elérhetetlennek látszó EU-perspektíva azt eredményezte, hogy így csak a saját vérmérséklete, józansága és belátása szerint viszonyuljon a kisebbségeihez. Nem volt semmilyen külső meghatározó irány- és erővonal számára. Ezt a viszonyrendszert ennek megfelelően leginkább az orosz kisebbségekkel kapcsolatos reflexei határozták meg, nem a magyarhoz, nem is lengyelhez vagy a románhoz. Míg a szuverén magyar külpolitika újraéledése idején kényszerből, később már nem ismert stratégiai okok miatt kapcsolta össze saját kárpátaljai magyar kisebbségre vonatkozó politikáját a határon túli orosz kisebbségekre vonatkozó orosz politikával, és veszítette el lépésről lépésre a szuverenitását ebben a kérdésben.
A szuverenitás elvesztésével Magyarország Ukrajnához fűződő kapcsolatát de facto Moszkvához kötötte. Onnan remélte a magyar kisebbség helyzetének jobbra fordulását, különösen legalább a nyelvhasználat és a magyar nyelven történő tanulás feltételeinek változását. Egy esetleges határrevízió kérdése (eddig) homályban maradt, de az orosz háborús agresszió budapesti, megítélés szerint aktív vagy passzív támogatásának rációja akár ezt sem zárná ki. Ahogy ilyen vádak időről időre el is hangoznak a Bem térnek címezve.
Új helyzet a szomszédságban
Az orosz agresszióval szembeni egységes ukrán válasz, nevezetesen Ukrajna területi integritásának és szuverenitásának védelmezése – valamint az EU- és a NATO-országok aktív szolidaritása és támogatása – Ukrajna számára történelmi léptékű fordulatot hozott, és ezzel együtt új helyzetet eredményezett hazánk szomszédságában. Ukrajna uniós perspektívája – és most attól tekintsünk el, hogy az egy nehéz és göröngyös út lehet –, új, az eddigieket teljesen újra értelmező stratégia megalkotását tenné szükségessé Ukrajna vonatkozásában Magyarország számára is. Erre a fordulatra Európában nemcsak a magyar külpolitika, de más sem volt felkészülve. Számos kedvezőtlen és kedvező fejleménynek lett ez köszönhető. Ugyanakkor ki kell mondani, történelmi hiba, hogy látszólag egyedül Magyarország nem volt képes még alkalmazkodni sem az új helyzethez.
A jelenlegi magyar kormány álláspontját továbbra is az orosz külpolitika határozza meg, hadban áll azzal az európai megközelítéssel, amelyik az ország boldogulását a hármas külpolitikai prioritás egységében harminc évvel ezelőtt a magyar szuverén külpolitika meghirdetésével igyekezett biztosítani. Jelenleg szemben áll azzal, hogy immáron Ukrajna jövőjét, a kisebbségi magyarok sorsát az európai integráció határozhatja meg. És ezzel már nem kell Kárpátaljával mint az uniós határokon kívül rekedő, kívül maradó térségként számolni. A kárpátaljai kisebbségre – még ha a sorsa, boldogulása továbbra is lassabb tempóban fordul pozitív irányba – nem különb jövő várhatna, mint a felvidéki, erdélyi, vajdasági magyarságra. És ezzel együtt teljesedne be a demokratikus magyar kormány Jeszenszky Géza külügyminisztersége idején meghirdetett stratégiája, a hármas megbonthatatlan egysége.
A szuverén magyar külpolitika, a nemzeti konszenzust élvező hármas tagoltságú, de mégis stratégiai egységet képező rendszere megbomlott, annak minden eleme kisiklott az elmúlt évtizedben. Az euroatlanti térséghez történő csatlakozásunkkal vállalt értékeket lábbal tiporja a kormány, páratlan és megszégyenítő eljárások alá került az ország, és még az EU-kilépést is nyilvánosan szóba hozzák a kormányzathoz közeli véleményformáló emberek. A közép-európaiságot az Orbán-kormány megpróbálta kisajátítani, de az uniós értékek vállalásának különbözőségéből adódóan – amit leginkább az Oroszországhoz és az Ukrajnát ért háborús agresszióhoz való viszonyulás miatti nézeteltérés jelez – fel is borította. Az Oroszországhoz magát nemzetpolitikai szempontból is odaláncoló magyar külpolitika elveszítette a szuverenitását és a képességét az irányváltásra, nem tudta felismerni, hogy az EU-perspektíva biztosabb és meggyőzőbb megoldást kínál Kárpátalja számára, ahogy a többi magyar lakta térség számára is, semmint bármilyen, akár ködös határrevíziós álom. Így az Orbán-kormány az orosz háborús agresszióval párhuzamosan a nemzet mindhárom külpolitikai prioritását felrúgta. A keletkezett kár drámai, minden tekintetben. A jelenlegi Fidesz-kormányzat egy befagyott konfliktust tud felkínálni az EU-hoz csatlakozni kívánó Ukrajnának, ráadásul ezen konfliktus feloldásának a kulcsa nem Budapesten, nem Brüsszelben és nem is Kijevben van, hanem Moszkvában. A szuverenitást feladták és eladták.
A szerző zöld politikus, az LMP volt társelnöke
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
